Ezer éve nem voltam a Domiban, korábban viszont a közelben laktam, „az én templomom” volt. Némi félsszel lépek be oly sok év után, ma már „idegenként”, és főleg hogy most országos találkozó van itt. Ami rögtön feltűnik: már a kapuban nagy az élet, a nyüzsgés: legalább húszan tömörülnek egy pult előtt, alig lehet odaférni. De semmi idegesség: a „jó így együtt” hangulat a meghatározó, és a fiatal árusok is kedvesek, készségesek. Kicsivel beljebb rendezői sorfal; egy munkatárs kéri, hogy regisztráljak, majd amikor mondom, hogy az Új Embertől vagyunk, megköszöni, hogy eljöttünk. Jól indul a nap.
A plébános egy anyukát hív a szószékhez, aki egyik gyermekével a hátán érkezik. Elmeséli, hogyan zajlik náluk az altatás, már persze a mesemondás után. Korábban a telefonját nyomkodta, míg mind a négy gyerek elaludt, de aztán áttért a rózsafüzérezésre. Egy-két tized, és már alszanak is! És az ő lelke is könnyebb, békésebb lesz a végére.
Egy úr lép a mikrofonhoz, aki gyerekként nagyon unta a rózsafüzért, de manapság az orvosi rendelőkben, várakozás közben már nagyon meg tudja becsülni. És innovációja is van: a heti evangéliumot rózsafüzérmondás közben dolgozza fel, mélyíti el magában; oly módon, hogy a titkok helyett a kérdéses rész egyes mondatait mondja.
A harmadik tanúságtevő ismét egy hölgy, a házaspárok rózsafüzércsoportjának korábbi tagja. Sok-sok elfoglaltságuk miatt nem sikerült rend­szeresen együtt imádkozniuk a férjével. Egy alkalommal vezetés közben felfigyelt arra, hogy milyen rossz zenék mennek a rádióban, és szinte hallani vélte Szűz Mária hangját: „Imádkozd inkább a rózsafüzért!” Azóta ez a szokásává vált. Mindig azokért mondja, akikkel aznap találkozni fog, és mivel sokat vezet, négy-hat tized is belefér naponta.
A plébános ezután bejelenti a nap előadóját, Csókay Andrást, a főorvost, idegsebészt, misszionáriust, aki már „visszajáró vendég” itt. Hogy miért, az rögtön kiderül, amint megkezdi az előadását: 1998. december 12-én, reggel hat és fél hét között ebben a templomban fordult meg az élete. Itt térdelt aznap hajnalban, és úgymond „hétköznapi misztikus élménye” volt. Semmi extra nem történt, ez mégis mindent megváltoztatott számára. Sokunknak vannak, lehetnek hasonló élményeink, csak nem vesszük észre őket. Jézust a lelkünk mélyén kellene keresnünk, de szívesebben vagyunk a felszínen. És ott a mélyben nemcsak Krisztussal találkozol, hanem életed problémáira is választ kapsz. Andrásnak a legtöbb sebészeti újítása, a legjobb ötletei rózsafüzérmondás közben jutottak eszébe.
Nigériában, ahol idegsebészként segített, nagyon szegényesek a körülmények, és gyakori az áramszünet. De mindenütt kinn a kereszt a kórházban a falon, és a műtétek előtt a személyzet elimádkozik egy egész rózsafüzért, majd közben is egy-egy tizedet.
A továbbiakban a sziámi ikrekkel való első találkozásáról, majd a műtét hosszas előkészítéséről hallunk, s mind­ebben az ima, a rózsafüzér szerepéről. A rengeteg háttérimáról, amelyet Magyarországon mondtak az ikrekért. Akik közül az egyik ma már nagyon jól van, míg a másik teljes felépülése még kérdéses, de bízni lehet a gyermeki szervezet hihetetlen megújulási képességében.
A mise kezdetén a plébános köszönti Snell Györgyöt, majd felolvassa, hányfelől (az egész országból, de még Kárpátaljáról, Szlovákiából és Romániából is) jöttek ma ide. Impozáns a hosszú felsorolás, és megható, milyen sokan keltek ma hajnalok hajnalán, hogy a jubileumi találkozón részt vehessenek.
– Az ember imádkozó lény, akiben mély vágy él a teremtőjével való kapcsolatra – kezdi prédikációját a püspök. – A száj a szív bőségéből szól, és ha nem szól, idővel a hit is elhal. A rózsafüzér titkai a katolikus hit egyre mélyebb és mélyebb ismeretéhez segítenek hozzá. Sokak problémája, hogy a figyelmük elkalandozik rózsafüzér közben. Akárcsak annak az embernek, akinek Szalézi Szent Ferenc ajándékba ígérte a lovát, ha a Miatyánkot képes minden egyes szavára figyelve elimádkozni. Ám az illető még a második mondatnál sem tartott, máris azt kérdezte Ferenctől, hogy a lóval együtt a szerszámokat is megkapja-e. Ilyenek vagyunk, de ez ne szegje a kedvünket. Lehet, hogy még el is alszunk ima közben. A püspök mindig azzal szokta az erre panaszkodókat vigasztalni, hogy csak az alszik el ima közben, aki imádkozik.
Magyarországnak szinte minden plébániáján van rózsafüzér-társulat, és októberben, a rózsafüzér hónapjában különösen lelkes és nagyszámú hívősereg mondja a tizedeket a templomainkban. A Sixtus-kápolnában látható egy olyan freskó, amely egy rózsafüzérbe kapaszkodva mennybe szálló embert ábrázol. Snell püspök édesapja (aki nem is katolikus volt) több mint hatvan évvel, édesanyja húsz évvel ezelőtt hunyt el, míg nővére ma is él. Amikor rózsafüzért imádkozik, minden alkalommal úgy érzi, újra együtt a család. Sokan érezhetnek hozzá hasonlóan, hiszen Mária mint égi édesanya személye nagy családdá tesz bennünket, akik a rózsafüzér imában megszólítjuk őt.
Ebéd következik. A plébános kedves szavakkal küldi a megjelenteket a templom elé, ahol „bizonyára akad majd fogukra való” a tarisznyában magukkal hozott elemózsián túl is. Kifelé tartva megszólítom és az országos találkozó alapításáról kérdezem a mise után hívei társaságát kereső atyát. tizenkét évvel ezelőtt került a korábbi domonkos templomba, amely már építésekor, az 1900-as évek elején a Rózsafüzér Királynéja nevet kapta, és a rózsafüzér országos szentélyének szánták, meséli. Tíz éve úgy gondolta, ennek országos találkozóval kell súlyt adni. Évről évre nő az érdeklődés, idén már közel hatvan plébániáról érkeztek résztvevők.
Amikor idekerült, egy fél rózsafüzércsoport volt, ma már három, külön egy a házaspároknak. És a baba-mama csoportjukban is szoktak mondani egy-egy tizedet, méghozzá személyessé téve: az anyukák szándékaira. Ez a titok – véli Károly atya –: mindig úgy mondjuk, hogy közben valakire gondoljunk, valamilyen ügy érdekében kérjünk égi segítséget.
Kifelé tartva egy hölgy lekváros linzerrel kínál. Házi. Eszembe idézi a plébános tíz perccel ezelőtti szavait, hogy Jézus nem fog megharagudni, ha a templomban eszünk – és ettől egyből jókedvem kerekedik. Hát még, amikor kilépek a kapun, és hirtelen egy nagy családi összejövetelen találom magam (már úgy értem, lelki családi). Asztalok, sörpadok, tea és kávé, sok-sok beszélgető, egymást kínálgató, kancsókkal közlekedő ember, árusok. És noha nemrég még esett, az októberről nem is beszélve: minden külső körülményre rácáfolva tavaszias a hangulat. A város forgatagát is megállítjuk vagy legalábbis lelassítjuk, mert csaknem az úttestig áll a tömeg, és nemcsak a nagymamák: eljöttek az unokák is. A testvéri együttlétnek ez a természetessége a szombat délelőtti utcán kisebbfajta csodának tűnik a szememben. Egyházunkra itt ma egész biztosan úgy tekintenek a járókelők, mint Tertullianus szerint a pogányok az akkori keresztényekre: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”