Hatvan évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg Szent XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot a római Szent Péter-bazilikában, melyet utóba, Szent VI. Pál pápa zárt be 1965. december 8-án.

Hatvan évvel ezelőtt kezdődött tehát a 20. század legfontosabb egyháztörténeti eseménye, a 23. egyetemes zsinat, amely majd’ háromezer részvevőjével a legnépesebb volt a zsinatok eddigi történetében.

Az egyetemes zsinat a püspökök és más meghatározott joghatósággal rendelkező személyek gyűlése, amelyet a pápa hív össze, amelyen a pápa elnököl, a keresztény hitet és egyházfegyelmet érintő ügyekben pedig a pápa erősíti meg annak döntéseit is. A történelem során az ókori tartományi és püspöki gyűléseket ugyancsak zsinatnak (synodos) hívták, amelyek azonban csak egyes részegyházak életét érintették. Az első egyetemes zsinatot 325-ben Niceában tartották, majd meghatározó volt a további hét ókori egyetemes zsinat (870-ig), melyek még a keleti egyházszakadás előtt zajlottak le.

Az 1958-ban, 76 éves korában megválasztott János pápa két hónappal pápai szolgálatának kezdete után, 1959 januárjában bejelentette, hogy egyetemes zsinatot kíván összehívni, melyet a Római Főegyházmegye helyi zsinata előz majd meg. A pápa szándékában állt, hogy az egyetemes zsinatra az elszakadt keresztény közösségekből is kérjen hivatalos megfigyelőket. Az egyetemes zsinat bejelentése váratlan volt, nemcsak a pápa kora miatt, de amiatt is, hogy az I. Vatikáni Zsinat (1869–70) nem zárult le, hanem gyakorlatilag félbeszakadt az olasz egységtörekvések idején, miközben sokan úgy gondolták, hogy a pápai tévedhetetlenség dogmája (1870) után már nem is lesz szükség további egyetemes zsinatok összehívására.

A zsinat persze nem egyedül a pápa fejéből pattant ki, hanem szervesen nőtt elő az Egyház életéből. Eseményét számos megújulási mozgalom és irányzat vezette fel a 19. század végétől kezdve. Ilyen volt

az eucharisztikus mozgalom, amely Szent X. Piusz pápa kezdeményezésére hangsúlyozni kezdte a gyakori szentáldozás fontosságát, vagy a klosterneuburgi Pius Parsch ösztönzései révén egyre népszerűbbé váló liturgikus mozgalom is.

A biblikus és patrisztikus megújulás teológiai jelentőségét csak erősítette a laikusok apostolkodásának (pl. Actio Catholica) az Egyház gyakorlatában megjelenő megújulása. Protestáns körökben megjelentek az ökumenikus kezdeményezések, melyek legfontosabb vívmánya az Egyházak Világtanácsának létrejötte volt, és amelyekre idővel a Katolikus Egyház is nagy érdeklődéssel figyelt. Maria Laach bencés kolostorában Odo Casel misztériumteológiát dolgozott ki, melynek hatása az egyháztanban éppen úgy megmutatkozott (lásd XII. Piusz Mystici Corporis kezdetű enciklikája), mint az 1917-ben kodifikált Egyházi Törvénykönyv szemléletében. A II. Vatikáni Zsinat idejére az Egyház kinyílni látszott. János pápa később úgy is fogalmazott, hogy a zsinat célja nem volt más, mint hogy megnyissa az Egyház ablakait és friss levegőt engedjen be.

Az 1959 májusában a zsinat előkészítésére létrehozott bizottság megkezdte munkáját, miközben a pápa meghatározta a gyűlés célját: „Hűen a szent alapelvekhez, amelyekre támaszkodik, és a megváltozhatatlan tanításhoz, amelyet az isteni Alapító rábízott, az Egyház életét és egységét bátor tettekkel ismét erősítse meg, tekintettel a modern idők számos sajátosságára és kihívására.” A reform szó szinte soha nem került elő.

A zsinat célja nem a reform, hanem a megújulás (aggiornamento) volt.

A zsinat négy nagy ülésszakából csak az elsőn elnökölt János pápa, aki 1963. június 3-án meghalt. A zsinat további részében utóda, VI. Pál vezette a tanácskozásokat. A II. Vatikáni Zsinat megállapításait összefoglaló legfontosabb dokumentumok a liturgiáról, az Egyházról, az isteni kinyilatkoztatásról és az Egyházról a mai világban szóló négy konstitúció voltak. Fontosságukat tekintve ezután következett a kilenc dekrétum a tömegtájékoztatásról, az ökumenizmusról, a keleti egyházakról, a püspökök pásztori szolgálatáról, a szerzetesrendekről, a papképzésről, a laikusok apostolkodásáról, a missziókról és a papi szolgálatról. Megjelent még három nyilatkozat is a keresztény nevelésről, a nem keresztény vallásokról és a vallásszabadságról.

A zsinat megnyitásának napján János pápa a borúlátás, a végzet profétáiról beszélt (a szöveg olasz fordításában profeti di sventura szerepel), mely fordulatot XVI. Benedek (Beszéd a szeminaristáknak 2013. február 8-án) és Ferenc pápa (Evangelii gaudium 84.) is használták később. Így fogalmazott akkor XXIII. János: „Néha sajnálatos módon olyan emberek hangját kell hallgatnunk, akik bár lángolnak a buzgalomtól, de nincs érzékük a megfontoltsághoz és a mértékletességhez. Ebben a modern korban ők nem látnak mást, csak a pusztulást…

Úgy érezzük, hogy nem értünk egyet a végzet prófétáival, akik mindig katasztrófát jósolnak, mintha a világvége közeledne.”

Ezek a sorok a zsinat egész alaptónusát jellemzik. A zsinati atyák olyan témákat dolgoztak fel, amelyek a katolikus tanítás határterületeit is érintették. Bátran merészkedtek a mai világgal, a más keresztény közösségekkel és a más vallásokkal való párbeszéd témáinak perifériáira, átgondolták a vallásszabadság egyházi megnyilatkozásokban olyan sokat vitatott kérdését, és törekedtek a megértésben eljutni a liturgia jelentésének legmélyebb rétegeihez is. Eközben bizakodók voltak a párbeszéd, a közösség és a megújulás lehetőségeit illetően, szilárd reménnyel tekintve a befogadó közösség nyitottságára.

Egy szóval, nem a végzet, sokkal inkább a remény és a bizalom prófétái akartak lenni.

XVI. Benedek pápa – aki egykor teológus szakértőként részt vett a zsinaton – mindig hangsúlyozta, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását a hagyománnyal folytonosságban kell olvasnunk, annak tudatában, hogy üzenete egy kicsit sem veszített érvényességéből. És miközben a Praedicate evangelium (2022) kezdetű, a Római Kúriát szabályozó apostoli konstitúcióban éppen a zsinat alapelvei köszönnek vissza, látnunk kell azt is, hogy a II. Vatikáni Zsinat még nagyrészt európai emberek vitája volt egy alapvetően európai egyház problémáiról. Napjainkban, amikor a világegyház mind inkább a déli féltekére gravitál, tudatosodik bennünk, hogy a zsinati alapelvek milyen mélyen vannak jelen az Egyház életében.

A mi feladatunk azonban ma, Ferenc pápa korában az, hogy ezeket a szövegeket elmélyítve, egy tág értelemben vett világegyház kontextusában értelmezzük.

A következő hónapokban, egyenként áttekintve a zsinati dokumentumokat erre vállalkozunk: a szövegeket egy már nem kifejezetten európai, de a világegyház kínálta hermeneutikai összefüggésben tekintjük át.

Szeretettel hívom a kedves olvasót, hogy tartson velem ezen az úton, hónapról hónapra olvasva az egyes szövegeket.