Legyünk egy pillanatra őszinték magunkhoz, kedves magyar katolikus testvérek: lassan, idestova harminc éve jól kiszámíthatóan csökken a papok száma, és nem úgy tűnik, hogy az elkövetkező években van bármi esély a változásra. Sokan erre csípőből válaszolják: a cölibátus az oka. Ám ha ez igaz lenne, akkor ugyanígy hivatásgondokkal küzdene például Afrika vagy épp India. De nem teszik. Akkor hát mi is a probléma valójában? Vitaindító.

Az egyre nagyobb méreteket öltő paphiány lesz az egyház következő évtizedének legégetőbb kérdése, ha nem az már most is. Erről először a szemináriumban folytattunk heves vitákat, és azóta a helyzet korántsem lett jobb, sőt. A cikk apropóját az adta, hogy egy baráti beszélgetésben felvetettem egy befolyásos pozícióban dolgozó embernek, hogy úgy látom nem nagyon van mozgolódás a témában. Ő erre visszakérdezett: “De hát mit csináljunk?”. Ez meglepett, és elgondolkodtatott. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy jelentős lépéseket tudjak tenni a probléma megoldásának érdekében, viszont arra van lehetőségem, hogy kérdéseket, megoldási javaslatokat vessek fel. Így hát élek vele. Hátha.

Szóval, ahogy én látom: a paphiány lassan három évtizedes kérdés, és nem úgy tűnik, hogy történne lényegi előrelépés a dologban. Ahol én szolgálok, a hetvenes években még három káplán volt, ma egy, és ő (én) is csak félig, mert mellette egyetemi lelkész (viszont dőzsölök a három káplán lakrészében egyedül. Cool.). Miért van ez, és főképp miért nem teszünk már végre valamit? Ennek sok oka lehet, én az általam vélteket gyűjtöttem egybe. (Várom a kiegészítéseket!)

Nem a papság az egyetlen hivatás, amely utánpótlási gondokkal küzd. A házasságkötések száma is drasztikusan csökkent az utóbbi évtizedekben. Csak a mi templomunkban kb. az ötödére esett vissza a nyolcvanas évektől fogva. Ennek legvalószínűbb és elsődleges oka, hogy a társadalom, amiben élünk, alapvetően változott meg. Minden bizonnyal egy könyv is kevés lenne minden okot sorra venni: a csökkenő gyerekszámot, az elvándorlást, az elhúzódó kamaszkort, a mamahotelben élő harmincasokat, az egyre általánosabban jellemző elköteleződési képtelenséget stb. Ezekkel az Egyház egyedül nem sokat tud csinálni, de egy társadalmi összefogás hozhatna eredményt, amiben mi is aktívan részt vehetnénk. Jó tendenciának látom a családbarát intézkedéseket, de a nagy áttörés még várat magára. 

Ahogy kezdtem ezt a cikket: lassan harminc éves a probléma, és úgy tűnik nincs koncepció, sem valamifajta hosszú távú stratégia. Nincsenek konferenciák, akciótervek, akciócsoportok, vagy legalább lázas hangvételű viták. Sőt: tulajdonképpen nem is beszélünk róla igazán. Megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lenne még akkora a baj, és bízni a jövőben, várni, hogy hátha idén mégiscsak többen jelentkeznek a szemináriumba. Ám minden jel arra mutat, hogy a helyzet – önmagától – nem lesz jobb, sőt igazából egyre rosszabb lesz. Ugyanis eléggé jól lehet kalkulálni a jövőt: egy egyszerű táblázat segítségével látható, hogy kik mennek nyugdíjba az elkövetkezendő tíz évben, és az elmúlt évek statisztikáiból kitűnik, hogy várhatóan hányan jelentkeznek papnövendéknek. Vannak persze jó kezdeményezések, amelyek fogadják a hivatásukat keresőket, ilyen például az Iránytű vagy a Nyeste a mi egyházmegyénkben, de ezek még önmagukban nagyon kevesek. El tudnék képzelni ennél tudatosabb, átfogóbb, produktívabb megoldásokat. 

Szóval tűzoltás van. Mert mi történik, ha egy pap meghal, vagy kilép? A megoldás biblikus: “tisztségét kapja meg más” (ApCsel 1,20). Azaz szétosztjuk a feladatait a meglévő papok között. Csakhogy ennek az a következménye, hogy az kapja meg, aki amúgy is már valószínűleg túl sok feladattal rendelkezik, ergo, tettünk egy nagy lépést az ő kiégése felé. “Akinek van, annak még adnak…” (Mk 4,25), ugye? Jónéhány konkrét esetet láttam már. Vidéki egyházmegyékben a helyzet még súlyosabb. Volt, hogy egy atya, akinek eleve volt 12 faluja, és azért kapott még ötöt, mert az egyik társa kilépett. Álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést: ilyenkor mire számítunk? Ráadásul ez kétszeresen kontraproduktív, mert ennek következtében a meglévő papjaink egyre leterheltebbek, így aztán nemcsak, hogy kiégnek, de nem is tudnak vonzó példaként megjelenni az ifjúság előtt. Ki az, akinek egy frusztrált, agyonhajszolt papra ránézve az jut eszébe, hogy “Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék” (Arany János: Toldi)? Megoldás lehetne, hogy újra átgondoljuk: mi az, amit mindenképpen papnak kell ellátnia, és mi az, amit nem. A feladatok radikális csökkentése, a papok fizikai és mentális állapotának folyamatos nyomon követése, aktív pihenési lehetőségek (akár szombatév) bevezetése mindenképpen jó irányba ható változást hozna. 

Sokan fogalmazzák megy úgy a problémát, hogy igazából nem is paphiány van, hanem hívőhiány, és ez valószínűleg igaz is. Bár a templomaink nagyok, ritka, hogy megtelnek vasárnaponként. Érdekes, hogy gyakran a miserendek is a régi szép időkhöz igazodnak,  mintha nem vennénk észre, hogy időközben eltűnt a hívek egy része. Persze, ha ezt felvetem, valószínűleg ahány ember, annyi válasz érkezik rá: (1) mert az egyház nem halad a korral (2) mert az egyház túlzottan halad a korral (3) mert az orgonás mise (4) mert a gitáros mise (5) mert a szembemisézés (6) gyurcsányahibás. Érdemes lenne rászánni időt és energiát, hogy megtaláljuk a valódi okokat. Félreértés ne essék, eddigi megszólalásaimból azt hiszem világosan látszik, hogy semmi esetre sem gondolom, hogy az egyház válogatás nélkül tegyen meg bármit, ami feltöltheti az üresen kongó padsorokat, mert ez magában hordozná azt a veszélyt, hogy nem válogatunk az eszközökben. Azonban érdemes lenne legalább megvizsgálni az okokat, és hogy mit tehetünk a saját magunk által felállított határokon belül.

Szeretném, ha ezt a blogot annak venné a kedves olvasó, ami: aggódó kérdésfelvetésnek. Jobb lenne ugyanis még azelőtt megtalálni a válaszokat, mielőtt elfogynak a kérdezők.

Hodász András atya