„Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja e ott a kilencvenkilencet, s nem megy e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem keresi e gondosan, amíg meg nem találja?”

Róm 14,7-12; Lk 15,1-10

 

Igen ám, de az elcsatangolt bárány vagy az elgurult drachma nem fogja azt mondani gazdájának, amikor az rátalál, hogy hagyj békén, én nem vagyok elveszve – mi, bűnösök azonban ezt is megtehetjük. Hány szülő, nevelő és lelkipásztor kapta már meg rossz útra tévedt gyermekétől, növendékétől, hívétől, nyersebb vagy finomabb formában, hogy szabad vagyok, azt teszem, amit akarok, semmi közöd hozzá!
Ezért is egészíti ki a hasonlatok sorát az Úr Jézus egy harmadik példázattal, a tékozló fiú történetével. Ebből derül ki igazán, milyen lelkülettel viseltetik Isten az elcsatangolt báránynál és az elgurult drachmánál is rosszabb, hálátlan és önfejű emberrel, és ezt a lelkületet, a soha ki nem fogyó irgalmas szeretetet kell megtanulnunk tőle.
Nem bánhatunk a bűnössel úgy, mint egy tárggyal, nem foghatjuk meg és vihetjük magunkkal, és nem kényszeríthetjük erőnek erejével a nyájba való visszatérésre. A kisgyermeknek még szabad, sőt szükséges is olykor az engedelmesség kényszerítő erejénél fogva megparancsolni, hogy ezt vagy azt tegye, mert mi jobban tudjuk, mi válik javára, s mi vagyunk érte a felelősek. Aki viszont már elérte a felnőttkort, azzal szemben nem alkalmazhatunk kényszerítő eszközöket – nemcsak fizikaiakat, hanem a lelki terror kifinomult módszereit sem, ugyanakkor a felelősséget mégsem háríthatjuk el magunktól egészen, hagyva, hogy saját feje után menve a vesztébe rohanjon.
Ez az ingyenes szeretet igazi próbatétele. Csak az tanul meg igazán szeretni, aki belekóstol ebbe az eszköztelen, a végletekig kiszolgáltatott állapotba és mérhetetlen gyöngeségbe, ahol nem marad más, mint bízni és várni, néha az aggódás már-már pokolinak ható tisztítótüzében megtisztítva szeretetünket. Ha ebben mindvégig kitartunk, meg fog mutatkozni a szeretet gyöngeségben rejlő ereje: testvérünkben feltámad a vágyakozás az atyai ház után, ahol mindig csak szeretetet kapott.
Ha lélekben elkísérjük őt, akármilyen mélyre süllyedt is, ugyanakkor a helyünkön maradunk, s mindennap kémleljük a látóhatárt, hogy ha jön, messziről elébe siessünk és magunkhoz öleljük, bizonyosan megérjük a napot, amikor előbukkan a dombok mögül, s talán kicsit tétovázva, leszegett fejjel, de jön felénk az úton...

 

fr. Barsi Balázs

ofmcsütörtök, november 07, 2013