Az öreg húzta a lábát. A bal pár centivel rövidebb volt a másiknál. Ez nem zavarta a járásban. Imbolyogva ment az utcán, mint a viharba került hajó. Az utcagyerekek csúfolódását meg se hallotta. Apja bölcs tanácsára egyik fülén be, a másikon ki.

    Alig tudta már felidézni apja arcát, olyan régen meghalt. Ha néha-napján tükörbe nézett, megállapította, hogy ő is ilyen lehetett. Ebben nem tévedett. Erősen kiugró pofacsontját sűrűn behálózták a bőr alatti erek, s amikor egy kicsit is megerőltette magát, bíborszínre váltott az arca. Enyhén ferde metszésű szeme alig látszott bozontos szemöldöke alatt. Ősz, zsíros haja csimbókokba állt össze. Az öreg koldus görbe botját görcsösen markolta. A botján kívül egy tarisznyát hordott inas vállán. Ez volt minden személyes vagyona.

    Aki ismerte, rendes embernek tartotta. Sorra járta a házakat, s ha bekopogott, soha nem engedték el üres kézzel. Furcsa, de szívesen látott vendég volt.

    A koldus büszke volt.

    Sose ingyen, könyörületből kért. Megfizetett minden adományért. Ha a háziak nem kértek a fizetségből, akkor a gyerekeket kézen fogta, s kivitte őket az udvarra, leterítette a tarisznyát, a fűbe könyökölt, s felemelte tekintetét. Mesélni kezdett. Furcsa meséket mondott.

    Csillagokról és régen meghalt hősökről szólt az elbeszélés. Beszélt Az Isten Barázdájáról más néven a Hadak Útjáról, meg az utat mutató égi Nyilasról, Nimród övéről de még egy Égig érő fáról is, és még sok-sok butaságról. És emberekről szólt, akik ismerték a csillagokat, felismerték egymást és tudták, hogy ki a gonosz.

    A gyerekek a nyári rekkenő hőségben is libabőrösek lettek mesemondás közben.

*

Steven Giordano vidám fickó volt. Széles vállú, fekete hajú, csillogó szeme minden nőn megakadt, aki huszonöt évesnél nem lehetett idősebb. Mindemellett szeretett nevetni, gyakran villogtatta hófehér fogsorát. Mondanunk se kell, hogy egészséges volt, mint a makk, s az egyenruha úgy feszült testén, mintha ráöntötték volna. A Jóisten is pilótának teremtette.

    Most izgatottan készült a randevúra. Az elmúlt héten megismerkedett egy lánnyal, aki gyönyörű volt, állandóan maga előtt látta karcsú termetét, szőke, göndör haját, és ami leginkább hatott rá, az igéző szempárt. 

    Szabadnapos volt. A többiek hamarosan indulnak a bevetésre. Idehallatszott gondtalan nevetésük, és sörös dobozaik halk cuppanása, ahogy felpattintották a záró lapocskát. Miért is lennének gondban? A harc veszélytelen. Felrepülnek, ledobják a bombákat, s visszatérnek. 

    Tiszta sor, gondolta Steven Giordano. A piszkos szerbek most megkapják... fűzte tovább gondolatait. Az igaz, hogy fogalma se volt, hogy miért piszkosak azok a szerbek, a parancsnok ezt mondja, akkor nyilván azok. Nem a katona feladata, hogy a miérten elgondolkozzon. Itt vannak, mert szükséges. Bombázzák Jugoszláviát, mert a NATO ellensége. 

    Megigazította zubbonyát. Felső zsebében megzörrent egy papírlap. Kivette, elég volt rápillantania, megismerte. A mama levele volt. 

    Steven "tipikus" amerikainak érezte magát. A papa harmadik generációs olasz volt, a mama magyar származású. Ezért is örült annyira, amikor megtudta, hogy Magyarországra vezényelték. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Vágyott ebbe a kis országba, valami húzta ide, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. A nyelvet nem értette, eddig az se érdekelte, hogy mi a fővárosa, most meg minél többet szeretne tudni az országról, a lakóiról.

*

Az öreg koldus a gesztenyefa árnyékában hevert. Két fiúcska, olyan nyolc év körüliek, ültek vele szemben. Nem először voltak így hármasban. Ezt a két gyereket különösen kedvelte. Az öreg egyedül élt, nem volt kinek átadni a tudását. Rajtuk pedig látta, hogy nemcsak hallgatják a meséit, hanem értik is. Még nem választott. 

    Most mesélt a férfi, de hogy mit, maga se hallotta. Az ezerszer elmondott történetek szavai gépiesen követték egymást. Beszéd közben apjára gondolt. 

    Érdekes. Az arcát elfelejtette, de szavait sose. 

    Gondolatban ott guggolt a barlangban, a titkos kazamaták végében, a lobogó tűz előtt. Az apja magas hangon kántált. Furcsa dallam, rekedtes, szaggatott hangok törtek fel a torkából. Nemcsak a dalokat tanította meg a fiának, hanem a bennük rejlő erőt is átadta. 

    Az erőt, ami nem engedte elveszni őket. A tudást, ami megóvta az ősöket az elbukástól. 

    A képességet, hogy megismerje a hozzájuk hasonlókat... 

    Mindezt az ismeretet dalba burkolta, mesékbe ágyazta. Az értők megértik, a hallók így is meghallják...

*

Steven mielőtt elindult, leült az ágyra. Kezébe vette a furcsa könyvet. Valójában semmi különleges se volt benne. A tartalma volt a meghökkentő, de a címe se volt mindennapi: Fehérlófia. 

    Ízlelgette az ismeretlen nyelv szavát. Nem értette, de tudta, hogy mit jelent. 

    A mama szerezte egy antikváriumban, miközben régi divatlapokat keresett. Meglátta az ócska, papírkötésű könyvet, hát megvette és elküldte utána. Úgy írta, azért, hogy ismerje meg annak az országnak a mesevilágát, ahonnan félig származik. Beleolvasott. Ledobta az ágyra. Nem, ezt nem lehet elolvasni, annyira távol áll a mai gondolkodásmódtól, a mai rohanó világtól. Egy útikalauznak jobban örült volna. Felállt, hogy induljon. 

    Visszanézett. Nem hagyhatja az ágyon a könyvet. Még valaki benyit, beleolvas, és kinevetik. Visszament, felvette. A könyv magától kinyílt. Steven beleolvasott. Észre se vette, hogy leült. 

    Hirtelen kivágódott az ajtó. Egy tizedes robbant be. Elhadarta mondókáját, és máris rohant tovább. Steven megdühödött, s a sarokba vágta a könyvet. Repülnie kell, bevetésre indulni, ahelyett, hogy a barátnőjéhez menne. Ezt a pechet! De jó katona lévén tudta, hogy nincs mit tenni. Fél óra múlva már a műszerfalat figyelte.

*

Az öreget koldusnak nevelte az apja. A mesterséggel a tudást is átadta. És a belső tartást, amire oly nagy szüksége volt, hogy elviselje a választott nyomort. 

    - Öreg, a Fehérlófiát meséld... - követelte az egyik kisfiú. 

    A koldus összerezzent. A két gyereknek úgy tetszett, hogy messziről jött vissza. 

    Áhítattal hallgatták a mesét. 

    Ki tudja, mennyi idő telt így el? Ha csendben peregnek a szavak, s a szívek megnyílnak, akkor az idő érzékelhetetlen...

    A napot felhő takarta. Elsőként az öreg nézett fel. 

    Nem felhőt, hanem egy apró pontot látott. Nem érdekelte a technika, de annyit tudott, hogy repülőt lát. A pont egyre nagyobb lett, úgy látszott, rájuk veti magát az égi fenevad. A két fiú rémülten kapta fel a fejét. Bennük egészen más ösztönök működtek. Ők tudták, hogy a halál repül a deltaszárnyakon, bombákat hordoz a kecses madár a hasa alatt, amelyeket ha kiold, utakat robbantanak fel, vasutakat siklatnak ki, hidakat rombolnak a vízbe, és sírás meg bánat fakad arra, amerre megfordulnak. 

    Az öreg mellé kucorodtak. Az átkarolta vállukat, magához szorította őket, védte, mint szárnyával kotlós a csibéit, a két fiút. 

    A gép alatt megjelent egy kicsi fekete pont. Hangot nem hallottak, csak azt látták, hogy egyre közeledik. A repülő elkanyarodott, de az az apró pont egyenesen feléjük tartott.

*

Steven ellenőrizte a koordinátákat. Hamarosan ott lesz, ahol a repülő bombákat ki kell oldania. 

    Jó kedve volt, egy dalt kezdett dúdolni. Arra gondolt, hogy a bevetés után lesz ideje, hogy megkeresse a barátnőjét. Elviszi vacsorázni, és utána felmennek hozzá... 

    Még egy perc, állapította meg, és felkészült. Feszülten figyelte a mutatót. 

    Még három másodperc... még kettő... Egy! 

    Most! Megnyomta a kioldó gombot. Azonnal elkanyarodott, majd szemével keresni kezdte a helyet, ahol hamarosan felrobban.

*

Az öreg tudta, hogy hasztalan lenne menekülni. Nincs már hátra az életükből több, mint pár pillanat. Becsukta a szemét, s várta, hogy beteljesedjen a sorsa...

*

Steven nem akart hinni a szemének. A megadott koordinátákon nem volt semmiféle harcászati célpont. Idegesen nyúlt a távcsőért. Nem akarta elhinni, hogy ide vezényelték, hogy itt kellett támadást végrehajtania. 

    Egy magányos gesztenyefa állt a kisváros szélén, a fa alatt egy öreg gubbasztott, mellette két gyermek nézett rémülten a halált hozó lelketlen tárgyra. 

    Valami felvillant a levegőben, arra, ahol az előbb még a rakéta süvített. 

    A katona egy pillanatig azt hitte, hogy nem jól lát. Eltűnt a bomba. Vagy csak átváltozott? Ott, ahol az imént látta, mintha vérvörös tó lenne, milliónyi rózsaszál lebegett a levegőben. Elvette előle a kilátást, egyre jobban szétterült, mintha óvó palástot terítene a tájra, ami elválasztja a katonai gépet és a békés tájat. A rózsák zöld szára olyan zöld volt, amilyen élénk színt még sohase látott. A levegő vörösben és a zöldben játszott. 

    Szinte érezte átható illatát a virágfelhőnek. A sok-sok piros rózsa lebegett, kavargott, táncot járt. Már tökéletesen eltakarta a pilóta szeme elől a tájat, aki úgy érezte, magához húzza az állandóan kavargó virágfelhő. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy katapultáljon, és elmerüljön a hullámzó rózsatengerben. Tudta, hogy őrültség amit tesz, de keze már a vörös gombot kereste. Hiába tudta, hogy nem szabad megtenni, hiába tiltakozott ellene minden porcikája, hiába állt ellen a tudat, valamilyen ellenállhatatlan erő megnyomatta ujjával a gombot. A pilótakabin teteje kivágódott, az ülést kilőtte a gép fölé. Hiába nyílt ki az ejtőernyő, Steven már kioldotta magát, s mint egy hatalmas, a múltból feltámadt madár, belesiklott, s beleolvadt a virágfelhőbe.

*

A pilóta csurom vizesen ébredt fel. Az ágyon hevert, a földön egy könyv feküdt. Lapja meggyűrve, címlapján egy nehezen megtanulható, furcsa magyar szó: Fehérlófia. 

    Kopogtak. 

    Egy tizedes nyitott be. 

    - Uram, elmarad a mai bevetése... jó mulatást éjszakára.