„Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt.” (Lk 23,46)

„Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…” Talán mindenki ismeri ezt az imádságot, amelyet lefekvés előtt szoktak a gyermekek imádkozni. Sok felnőtt már nem használja ezt az imádságot, mielőtt álomra hajtaná a fejét. Ha mond is imádságot, valami „komolyabb” könyörgéssel fordul a mindenható Istenhez.

„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Ez nem egyszerűen egy szépen hangzó kegyes mondat. Nem úgy hagyja el Jézus ajkát, mint a halálraítélt utolsó nagy bölcsessége. Nem egy költőien kifejezett igazság, mely az újdonság erejével hat és mindenkit magával ragad. Nagyon is régi, nagyon is közismert, mégis megrendítő. Egy idézet, amelyet mindenki ismert. Mert minden házban minden gyermeknek megtanították. Egy gyermekimádság. Hogy ne féljenek lefekvés előtt a kicsik a sötéttől.

Jézus utolsó mondata a kereszten ez a gyermekimádság: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Minden este lefekvés előtt, szenvedésben vagy örömben, könnyezve vagy nevetve. Elalvás előtt gyermekként és felnőttként. Nem csak éjjelre, de a legnagyobb szenvedés közepette, haláltusában is. Ez az a gyermeki bizalom, amellyel Jézus az Atyához fordul, a legnemesebb ajándék, a legerősebb hit, a legnagyobb szeretet, a leghűségesebb reménység, amely a Gyermek szájából hangzik el.

Mert Ő megmarad gyermeknek, az Atyaisten Szent Fiának. De nem csak az Ő gyermeke, az Isten Fia Emberfia lett. A világ Ura tud, mer és akar is kicsi lenni. „Minden gyermek felnőtt akar lenni. Minden felnőtt király akar lenni. Minden király isten akar lenni. Csak az Isten akar gyermek lenni.”

Kicsiny lett érted. Megszületett érted. Ajándékba hozta önmagát neked. Nem csak elképzelni tudja, nem csak átérezni tudja, de át is élte mindazt, ami az emberi élet velejárója, hogy elhidd, Ő azért jött, hogy társad legyen a földön.

Ő is volt kisgyermek. Akit csodálkozva hallgattak az írástudók, hogy milyen kicsi, mégis mennyi mindent tud, de nem szállt fejébe a dicsőség. Nem kérkedett tudásával, hanem megosztotta azt másokkal. Ő is volt kisgyermek, akire a szülei nehezteltek, mert hosszan keresték kétségbeesve és nem találtak rá. Leszidták, mintha rosszat tett volna, pedig nem tett semmi olyat, mégis engedelmeskedett. Ő is volt kisgyermek, akinek családjával együtt menekülnie kellett, idegen földre, ahol más nyelvet beszélnek, mások a szokások, másként gondolkodnak. Olyan gyermek volt, aki két kultúra feszültségében nőtt fel. Ő is volt gyermek, aki kicsiként tapasztalta meg, élte át, milyen lakóhelyet váltani, mennyire nem jó a költözés, amikor nincs biztos hely, ahol otthon lehetne.

Minden felnőtt gyermek volt egyszer, és Ő nem felejtette el, milyen gyermeknek lenni. Tudja milyen, amikor a felnőttek elutasítják az őszinte gyermeki érdeklődést, mondván még túl fiatal bizonyos dolgokhoz. Magához hívta a gyermekeket: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,14) És kijelentette: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10,15) Úgy fogadni Isten országát, mint a kisgyermek. Ez nem naivságot, hanem ráutaltságot jelent. Nem infantilizmus, éretlenség, hanem a növekedésre való készség. Nem hiszékenység, hanem természetes, ösztönös bizalom. Egy kisgyermek úgy adja magát, ahogy van, a maga teljes valójában, ráutalva magát mások szeretetére, érintésére, szüksége van a visszajelzésekre, ott van benne a felfedezésvágy, a vezetettségre való igény, a harmóniára való törekvés, a csoda befogadására való készség, a játékos lelkület.

Ő is volt felnőtt, akinek nem volt fejét hova lehajtania. Ő is volt felnőtt, aki jót tett a megszállottal, akit már csak a láncokkal tudtak megfékezni, segített rajta, visszaadta életét, és megszabadította, hogy újra közössége legyen a városlakókkal. Jó tett helyében nem kapott jót, hanem távozásra kérték. Meggyógyított tíz leprást, és csak egy tért vissza hozzá, hogy megköszönje neki. Őt is hagyták cserben, Őt is elárulták, olyan, aki közel volt hozzá. Őt is vádolták és vallatták olyan dolgokról, amiket nem követett el. Őt is félreismerték sokan, akikkel csak rövid időre találkozott. Őt sem mindig értették azok, akikkel pedig sok időt töltött, akikkel életközösségben volt. Ő is éhezett, Ő is szomjazott. Ő is volt fáradt, és mikor kimerülten magányra vágyott és imádkozni szeretett volna, akkor zavarták meg, akkor jöttek hozzá sokan, és kellett helyt állni abban a helyzetben, nem magával, hanem másokkal törődni. Őt is próbálták csapdába belerángatni. Hozzá is beszéltek kedvesen azzal a céllal, hogy valami ellentmondáson rajtakaphassák. Még Őt is megkísértette a Sátán, ezt sem kerülte el.

Ő teljesen emberi, és mégis, egészen más. Nem engedett a kísértésnek, a végsőkig kitartott, mindig engedelmes maradt, és véghez vitte azt a feladatot, amit az Atya Isten bízott rá. Leült egy asztalhoz a paráznákkal, pedig tudta, hogy lesznek, akik részegesnek fogják majd tartani. Róla is pletykáltak a háta mögött. Leült a gazdag vámszedőkkel, pedig tudta, hogy őt is megbélyegzik majd, hogy hazája árulója. Ő is volt, hogy elkésett, és rajta is számon kérték: „ha itt lettél volna…” Őt is megpofozták, leköpték, ostorral verték, alázták meg fizikailag és lelkileg, nevettek a szenvedésén, űztek gúnyt belőle azok, akiket szeretett, akikért imádkozott, akikért jött. Ő is ismerte a gyermekek lefekvés előtti imádságát, amit minden házban megtanítottak a kicsiknek, hogy ne féljenek a sötéttől, és felnőttként sem felejtette el: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Lk 23,46)

Mert ott van a helye. Az Atyaisten kezében. Nem a hatalmasok, a Pilátusok kezében, nem a vallási vezetők, a megmondó emberek kezében, nem a tanítványok, nem a nép, nem a vádlók, nem az emberek kezében, hanem egyedül az Isten kezében. A lélek méltó helye nem a szív, nem az ész, nem a test, hanem az Isten keze. És mi hova tesszük a lelkünket, kire bízzuk az életünket? Jézus imádsága az én imádságommá is válhat.

„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Nem eldobom, nem lemondok róla, nem nem törődök vele, nem megválok tőle, nem eladom a Sátánnak. De nem is ragadom meg, nem helyezem minden és mindenki fölé, nem ünneplem, nem bálványozom, nem kényeztetem, nem csillogtatom. Hanem az Isten kezébe helyezem a lelkem, vagyis egész valóm, igazi és teljes lényem. Mert oda tartozik. Ott született és e földi élet után csak ott élhet tovább.

Az Istennek drága a mi lelkünk. Lássuk meg nagypénteken az Úr keresztjét, ahogyan kifejezi ez az ének:

 „Felnézek a keresztfára, ahol szenved lelkem ára.
Mily fájdalom látni Őt, mily fájdalom látni Őt.

 Bűnöm átkát Ő hordozza, énértem ment keresztfára.
Nagy ítélet látni Őt, nagy ítélet látni Őt.

 Tekintete rajtam nyugszik, imádsága értem hangzik.
Mily kegyelem látni Őt, mily kegyelem látni Őt.”

Aki Jézus keresztjében meglátja fájdalmat, az ítéletet és a kegyelmet, az látja csak meg a kereszt győzelmét. A Feltámadott sírjában észreveszi a sajátját. Mert Jézus sírja a mi sírunk is. A mi üres sírunk. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”