„Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" – így mutat rá az Úr Jézusra a Keresztelő, amikor meglátja közeledni rokonát a hatalmas tömegben, a Jordán folyó partján. Senki sem veheti el, senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, egyedül csak Isten: így gondolkodnak magukban az írástudók a béna ember meggyógyításakor. Jézus, az élő Isten Fia azonban valóságosan elveheti a világ bűneit, sőt, egyedül neki van hatalma itt, a földön a bűnök megbocsátására. Olyan jó volna ezt tudatosítanunk minden szentgyónás, szentáldozás előtt! Nem véletlenül halljuk ezeket a bátorító jánosi szavakat minden egyes szentmisében, közvetlenül a szentáldozás kegyelmi pillanatait megelőzően. Nem késik az örömteli folytatás sem, amely a Szentírás egy másik könyvéből származik:

„Boldogok, akik meghívást kaptak a Bárány lakomájára." Ezt már nem Keresztelő János mondja, de az ő Jézusra mutató tanúságához teszi hozzá a szentmisét bemutató áldozópap. Az új, idén hivatalosan bevezetésre kerülő Római misekönyvből idéztem. Csupán néhány apró módosítást tartalmaz az új misekönyv, s ez a mondat éppen egy ilyen, átelmélkedésre váró újdonság. Az áldozati Bárányra irányítja figyelmünket és a szent oltárra, ahol az ég és a föld összeér. Krisztus oltárán, és nem egy közönséges asztalon bemutatott áldozatról van szó.

Minden szentmise – ahogy a Jelenések könyve fogalmaz – valóban Jézusnak, a „Báránynak menyegzős lakomájára" szóló meghívás.

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj" – a meghívásra való alázatos és őszinte válaszunk, amely közvetlenül a szentáldozás előtt hangzik el, már a kafarnaumi százados szavait idézi. Ő beteg szolgája számára kéri Jézustól a gyógyulást, mi pedig saját, bűnöktől terhelt, beteg lelkünk gyógyulásáért esdeklünk nála. Bármennyire jogosan érezzük is méltatlanságunkat, ő mégis egyedül csak bűnbánatban megtört szívünket nézi, s igazi, lelki gyógyulásunkat, örök üdvösségünket akarja, mint ahogy egykor Zakeust is megtérésre hívta. Ma, itt és most már a mi házunkban, hajlékunkban (szívünkben) akar megszállni, s azt szeretné, ha mielőbb üdvösség köszönthetne erre a házra.

Végezetül térjünk vissza a kiindulópontra! Mutatóujj Jézusra: ez a gesztus az alapja Keresztelő János és a mi életünk tanúságtételének is. Szavainkkal, de leginkább krisztusi szeretetet sugárzó tetteinkkel, sőt puszta jelenlétünkkel is élő tanúságot tehetünk az Úr Jézusról. Amikor a földi életének befejezéséhez közeledő nagy teológust, Hans Urs von Balthasart újságírók faggatták a munkásságáról, írásainak legfőbb üzenetéről, ő a következő vallomással összegezte életét: „Szüleim a keresztségben a Hans (Johannes) nevet adták nekem. Nem mást, épp Keresztelő Jánost választották ezzel védőszentemül, példaképemül és pártfogómul. Az ő életének egyszerűsége, szelíd alázata volt életem legfontosabb vezérfonala. Én sem akartam mást tenni, mint egész eddigi keresztény, papi, tanítói munkámmal egyedül Jézusra mutatni. Igen, soha nem kívántam többet, nagyobbat:

egyszerű, de határozott ujj, a Keresztelő mutatóujja akartam lenni, mely mindenkit elvezethet Jézus Krisztushoz."

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír