(...)

– Hogy alakult ki ez az irány, hogy időseket ápolj?

– Elég régen kezdődött. Mindig élt bennem a vágy, hogy gyerekekkel és idősekkel is foglalkozzak. A gyerekek gondozása adott volt, hiszen ezt tanultam, ez volt a szakmám, de valahogy mindig ott voltak a szívemben az idősek is. Amikor óvónőként kezdtem dolgozni, mellette a templom karitászcsoportjának is a tagja voltam. Ott kaptam olyan feladatot is, hogy látogassak meg idős embereket és beszélgessek velük. Kimondottan a beszélgetés volt a feladat, tevékenység még nem társult hozzá. Megkaptam a címeket, és odamentem.

Éveken keresztül gyakorolhattam így a meghallgatást – eleinte még nem ment olyan jól, de aztán belejöttem. 

Egy időben egy nyugdíjas iparművészhez jártam beszélgetni, aki terítőket készített. Gondoltam, segítek neki, így az ő terítőit próbáltam eladni a kolléganőimnek. Aztán lassacskán a beszélgetések mellé hozzáadódott az igények szerint a takarítás vagy éppen a masszírozás. A fokolár közösségben is volt egy idős volontária (önkéntes – a szerk.), akihez eljártam: fürdettem, hajat mostam neki.

– Ehhez már komoly bizalmi kapcsolat kell.

– Igen, volt közöttünk egy lelki kapcsolat, hiszen évek óta egy nukleóba (6-7 tagú kiscsoport, melynek tagjai rendszeresen találkoznak, lelki vagyonközösséget élnek – a szerk.) tartoztunk. Amikor már nem tudott eljárni találkozókra, én voltam, aki jegyzeteltem, és aztán beszámoltam neki.

– A szüleidet is kellett ápolni?

– Apukám halála után anyukám felköltözött hozzám Budapestre, és a nővéreimmel közösen gondoztuk őt három és fél évig, a haláláig. Parkinson-kórja volt, emiatt fokozatosan épült le, egyre kevesebbet tudott mozogni. Amikor egyedül voltam vele, épp csak a boltba vagy a gyógyszertárba szaladtam le mellőle, több időre nem hagytam magára.

– Mi volt a legnehezebb ebben a néhány évben?

– Amikor már nem volt életkedve. Az utolsó időszakban nem volt hajlandó se enni, se beszélni, semmire nem volt kapható. Az utolsó szava éppen egy „Nem!” volt, amikor a nővérem a finom levest kínálgatta neki.

– Ilyenkor mit tehet a gondozó? Lehet valahogy életkedvet „csinálni”?

– Én nagyon akartam, mindent megpróbáltam, de később aztán meg is bántam. Rájöttem, hogy aki el akar menni, azt hagyni kell, hadd menjen. Erőltetni nem szabad. Hogy is fogalmazzam, hogy érthető legyen? Persze, az evés nem hagyható el, de a fogát nem kell mindenáron betenni, a nem létszükségletű gyógyszerek elhagyhatók… Itt már az utolsó hónapról beszélek. A testi kapcsolat viszont végig fontos. Szerette, ha masszírozgattam, krémeztem, simogattam. Tetszett neki, ha átöleltük, énekeltünk neki.

Édesanyám utolsó napján is, amikor észrevettem, hogy már nehezen veszi a levegőt, átöleltem, és az ölelésemben ment el.

Első csütörtök volt, és az atya pont telefonált, hogy a másnapi látogatást egyeztessük, így ő is rögtön – telefonon keresztül – megadta a feloldozást neki. A szent kenetet már megkapta 1-2 héttel azelőtt, én pedig minden héten megáldoztattam, úgyhogy szentségekkel megerősítve halt meg.

– Ferenc pápa hangsúlyozza, milyen fontos az emlékek megosztása és őrzése, a tapasztalatátadás a következő generációnak. A szüleid sokat meséltek nektek, a gyerekeiknek és az unokáiknak?

– Anyukám zárkózottabb volt, az érzéseiről sose beszélt, de apukám több kötetben meg is írta a család történetét, a címe: Édesapánk visszaemlékezései Budapest Kecskeméti utcától Nagybaracska Szabadság térig. Anyukámnak ebből olvastam fel, ehhez fűzte hozzá a saját emlékeit.

– Édesanyád halála után mi (vagy ki) következett?

– Az egyik nővérem lányának ugyanabban a hónapban született meg a második gyermeke, ők kérték a segítségemet. Vidéken éltek, hozzájuk utaztam el hetente egyszer-kétszer, én lettem a pótnagymama. Azóta már négy gyermek van náluk, de elég nagyok, úgyhogy nincs már rám akkora szükség.

Idősekkel nagyjából a nyugdíjazásommal egy időben kezdtem újra foglalkozni. Az életige körben (a havi életigével kapcsolatban a rendszeres tapasztalatmegosztások helye – a szerk.) volt egy idős néni, Zsuzsa, aki már olyan nehezen mozgott, hogy elmaradt a találkozókról. Akkor én felajánlottam, hogy elmegyek hozzá beszélgetni.

Eleinte vasárnaponként mentem, áldozott, beszélgettünk. Később minden héten elmentem vele vásárolni, a piacra. Én addig nem igazán csináltam nagy bevásárlásokat, nem főztem, mert általában az óvodában ettem vagy a családban mindig adódott valami közös étkezés. Így tőle tanultam meg főzni, vásárolni, meg mindehhez a bátorságot is tőle tanultam.

Nyáron aztán, amíg én a Balatonon szoktam lenni a tágabb családdal, a lányuk volt ott velük, de vártak nagyon vissza. Ahogy fogyott aztán Zsuzsa ereje, volt, hogy ott is aludtam, hogy mindig kéznél legyek. Váltottuk egymást egy másik gondozó asszonnyal. Cserélgettem Zsuzsának a kispárnát-nagypárnát-takarót, kiültettem a szűrt napfényre, igyekeztem keresni neki a legkomfortosabb megoldásokat. Az utolsó időben különösen sokat jelentett az ima. Amíg tudta, mondta velem, később már csak én imádkoztam.

– Van, amit ma már másképp csinálnál?

– A beteggondozás során rengeteg hibát lehet elkövetni. Ő például nagyon szerette volna a babusgatást, azt, hogy érezze a szeretetünket. Próbáltam körülötte mindent megtenni, mégsem érezte igazán, hogy szeretjük – ezt egyszer szóvá is tette. Ilyenkor hiába magyarázkodik az ember: bántott, hogy nem tudtam jobban kifejezni felé a szeretetemet. Voltam aztán türelmetlen is, ideges is, ezek sajnos a fáradtság velejárói.

Tudom: mindig mindent lehet jobban is csinálni. De ezen nem szabad görcsölni. 

Időközben annyira a család része lettem, hogy Zsuzsa lánya (egyetlen gyermekük volt) már a testvérének érzett, és érez engem azóta is.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Újvárosonline.hu

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír