Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Ha Isten lennék, első dolgom lenne elvenni ezt a semmi életemet. Akkor legalább a férjem sem kínlódna velem. Miért büntet minket az Isten?

Ha nem üres vigasztalást keres, hanem szeretné látni létezésének, szenvedésének értelmét, fogadja el soraimat, hiszen én is sokat kínlódtam.

Hit nélkül kibírhatatlan, céltalan vergődés az ember kínja. Sok mai ember is – mintha még az Ószövetségben élnénk – a szenvedést istenverésnek tartja, jobb esetben próbatételnek. Jóbot is ezért engedte át a sátánnak az Isten. De mi Újszövetségben élünk! Eljött Jézus, vele a szenvedésben is új világ nyílt.

Legyen szíves meggondolni: Jézus a fájdalmak férfia! Olvassa el nyugodtan az Evangéliumban a szenvedéstörténetet. Imádkozza el a fájdalmas olvasót. Urunk áll a szenvedők élén. Kérdezem öntől: Jézus gonosz volt? Lehet számára mindez büntetés? Őt nem szerette az Atya?

Szűz Mária a hét fájdalom anyja! A kálvárián érte el anyai szenvedésének tetőpontját, „emberi szempontból immár nehezen elérhető fokon”. Ő teljesen bűntelen, az Isten Őt szerette a legjobban, mégis a legtöbbet szenvedett! És a szentek! Talán leírhatom: annál nagyobb valaki a szentek sorában, minél több keresztet hordozott!

Tolókocsis élete nem büntetés! Egészen más: kitüntetés, a szentek osztályrésze, egyesül a kereszttel, a nagy lelkek nyomába léphet. II. János Pál pápa írja: „A szenvedésben sajátos erő lakozik, amely bensőleg Krisztushoz közelíti az embert... Minél orvosolhatatlanabbul beteg, minél élet- és cselekvésképtelenebb az ember, annál jobban megmutatkozik a belső érettség és a lelki nagyság, amely megrendítő tanúságtétellé válik az egészséges emberek számára”. Mihelyt nem dacolva húzza keresztjét, hanem Krisztussal egyesülve felveszi, vegye tudomásul a pápa szavát: „Nem egyszerűen hasznos a többiek számára, hanem pótolhatatlan szolgálatot tesz. Az emberi szenvedések különleges módon támogatják a jó erőit.” Mi mindig a betegekhez, sírókhoz menekülünk: segítsenek rajtunk.

Mi lesz kedves férjével? Ön felszítja benne a legtisztább szeretetet, azaz „saját énjének minden érdektől mentes önátadását a szenvedőért”, feleségéért. Olyan csodálatos kapcsolat alakul ki kettőjük között közös szenvedésük nyomán, ami túlszárnyalja a mézeshetek önfeledt boldogságát. Ne féljen! Ez így lesz! Újból a Szentatyát idézem: „Krisztus arra tanította az embert, hogy tegyen jót szenvedése által”. Jó lenne, ha a falon, az éjjeliszekrényen, vagy a kezében ott lenne a kereszt és megcsókolná. Jól kell szenvednie, hogy minden napból sok-sok kegyelmi erő, érdem fakadjon. Úgy kell viselkedni, beszélni, hogy magába kapaszkodhassanak, akik lent vánszorognak közönséges emberként. Krisztus arra tanította az embert, hogy „tegyen jót azzal, aki szenved”. Ez a férje hivatása, aki ápolgatja az ő drága feleségét.

Jó lenne, ha olvasgatná II. János Pál pápa Salvifici doloris című enciklikáját a szenvedésről. Az idézett részek ebből valók.

*

Pálmai Godofréd vall börtönéveiről: „Ha az ember bízik a Gondviselésben, akkor a legborzasztóbbnak tűnő élethelyzetben is a hit szemszögéből keresi az isteni akaratot. Rengeteget mélyült az önismeretem, élményeim egy életen át tápláltak, erősítettek.”

Erdődy Imre