Már reggeltől nagy a mozgás a szombathelyi Sarlós Boldogasszony-székesegyház előtt. Az egyházmegye védőszentjének, Szombathely szülöttének ünnepére készülnek. Reverendában érkező papok üdvözlik egymást, ünneplőbe öltözött emberek igyekeznek a székesegyházba.

Hagyomány, hogy a Szombathelyi Egyházmegye papsága és hívei minden évben együtt adnak hálát az egyházmegye szent szülöttéért, és megemlékeznek életéről. Idén az ünnepi szentmise főcelebránsa Székely János megyéspüspök; szónoka – a meghívott Haľko József pozsonyi segédpüspök megbetegedése miatt – Fekete Szabolcs Benedek, az egyházmegye segédpüspöke volt.

Székely János megyéspüspök köszöntötte a székesegyházat megtöltő sokaságot, a papokat, a győri szemináriumból érkezett papnövendékeket, a szerzeteseket, a városvezetés képviselőit, a lovagrendek tagjait. „Hálát adunk Istennek az emberi életet átformáló kegyelméért, melyről Márton élete tesz nekünk tanúságot. Az ifjú katona többre és másra vágyott, mint a pogány világban élt élet. Azáltal, hogy átélte a jótett örömét, hitelesebb és radikálisabb keresztény életre vágyott. Ez a nagyszívű fiatal kiállt az üldözöttekért, vitte az evangélium örömhírét, magához ölelte a leprást. Ezt a nyitott, lelkesedni tudó szívet kérjük a mai ünnepen annak tudatában, hogy

a megújulás hiteles emberi életekkel kezdődik, s egy békésebb világ felépítése olyan emberek által tud megtörténni, akik ismerik és élik a hit, remény, szeretet útját”

– fogalmazott.

Fekete Szabolcs két személyes emlékét megosztva nemcsak közel hozta a jelenlévőkhöz szent Márton életpéldáját, de élményszerű előadásmódja megérintette a szíveket és elgondolkodásra hívott.

Mi itt most az Úristen színe előtt egyformák vagyunk, függetlenül attól, hogy ki honnan jött, milyen ruhába öltözött, mivel érkezett. Mind koldusok vagyunk Isten előtt. Mid van, amit nem kaptál? – tette fel Szent Pál kérdését a szónok, melyre egyetlen helyes válasz létezik. Semmink, semmink nincs, mert mindent úgy kaptunk, kezdve az életünkkel.

Koldulni gyűltünk össze Szent Márton ünnepén, kérni, hogy terítsék ránk azt a bizonyos palástot, hogy melegítsen át.

Ez a köpeny sok szálból tevődik össze, napjainkban talán a legfontosabb része a béke. Mekkora szükségünk van a békére, nemcsak a szomszédban dúló háború miatt; mindenütt megosztottságot tapasztalunk. A megbocsátás és kölcsönös kiengesztelődés palástjára van szükségünk. Az egymás segítése, az egymásra odafigyelés, az egymásról való gondoskodás palástját kérjük.

Olyan világban élt Márton, ahol gyöngének, betegnek lenni bűn volt, mert az teher. Olyan birodalomban élt, amely csak a fegyverekben bízott; kegyetlenség és embertelenség jellemezte a gyöngéhez, beteghez való viszonyát. Itt robbantott ki Márton forradalmat, melyet soha nem tudtak leverni: radikálisan megélte az evangéliumot, segítette azokat, akiket lenéztek, kikerültek, akik látszólag a társadalom terhére vannak.

Köztünk is itt vannak a gyöngék, a koldusok. Sokan vannak, itt, Szent Márton városában is. Ápolatlanságot látunk, szemtelenséget, agressziót tapasztalunk részükről a találkozásokban. Mégis

hagynunk kell, hogy kitörjön szívünkben a forradalom, meg kell próbálnunk Jézus szemével nézni rájuk

– mondta a szónok. 

Fekete Szabolcs két személyes történetet osztott meg. „Püspökké szentelésem után Rómában készültem a Szentatyával való találkozásra. Szépen felöltözve álltam egy kirakat előtt. »Padre« felkiáltással lépett hozzám egy férfi. Kéregető volt. Olaszul szólt, de nemzetközi gesztussal mutatta mit kér. Mutatni próbáltam, hogy nincs nálam tárca: kotorásztam a zsebemben, kigomboltam a zakóm. Meglátta a mellkeresztemet. »Eccellenza« kiáltott fel csodálkozva. Feltehetően túl fiatalnak tartott a püspökséghez. Nagy lelkesedéssel üdvözölt, mondta a magáét, amit én nem értettem, de jól éreztem magam. Megölelt, fogta a kezem. Nálunk miért nincsenek ilyen kéregetők? – merült fel bennem a kérdés, s a második történettel rögtön meg is cáfolom magam.”

Szabolcs atya egy bevásárlóközpont előtt kapta meg a cáfolatot. Egy bevásárlókocsihoz akart hozzájutni, kereste pénztárcájában a 100 forintost. Nem talált, a zsebeit is átforgatta, ott sem volt. Próbálkozott, hátha van mozdítható kocsi, mikor odalépett hozzá egy férfi, egyike azoknak, akik a százasért visszatolják a helyére a kocsikat.

„Periférikus látásomban érzékeltem. Ide ne jöjjön – volt az első gondolatom. Aztán mellém lépett, és a kezembe nyomott egy százast. Megsemmisültem. Nyilván észrevette a távolból, hogy nem találok. Kisegített engem egy alulöltözött, szennyes ruhát viselő ember. Én, aki szép, tiszta ruhát viselek, megsemmisültem. Bár nyílna meg alattam a föld – ezt éreztem, mert abban az emberben ott volt Krisztus. Küzdünk mindannyian, ök is, én is. Arra biztatlak benneteket, próbáljátok meglátni Krisztust a másikban.”

Mid van, amit nem kaptál? – a szentbeszéd elején feltett kérdést ismét felidézve a püspök arra figyelmeztetett,

amikor majd az élet Ura elé lépünk, nem vihetünk semmit magunkkal, csak egy lelki pénztárcát, mely mulandó dolgok helyett csak maradandót tartalmazhat.

„Töltögessük jótettel az erszényünket, hogy így tudjunk megállni Isten előtt.”

Végül Szent Márton ereklyéje elé vonultak a püspökök, ahol Székely János az egyházmegye védőszentjének életét felidézve imádkozott.

A szentmisén a Vox Savaria Ökumenikus Vegyeskar Haydn Missa Sancti Nicolai művét adta elő. 

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír