Johanningk professzor alaposan megvizs­gálta a beteget. Miközben a férfi öltözött, az orvos még egyszer megnézte a röntgen­felvételt.

- Professzor úr, műtétet javasol? - Az orvos egy ideig halogatja a választ. - Mondja meg az igazat. Érzem, hogy beteg vagyok. Ha komolyabb lesz, mint gondoltam, el kell rendeznem otthon a dolgaimat.

- Ha nem operáljuk meg, életveszélyes lesz a daganat. - Azt nem árulja el, hogy a műtét is életveszélyes.

A beteg mosolyog:

- Professzor úr, az életem Isten kezében van. Nem félek a haláltól. De mint családfő, először földi kötelességeimnek is eleget kell tennem. Ez még néhány napot igénybe vesz. Utána kész vagyok a műtétre.

Göldner beteg operációja napokig be­szédtéma a megyei kórházban. A beteg tulajdonképpen minden emberi számítás ellenére túlélte. A főorvos minden gondol­kozás vagy habozás nélkül saját vérét adta a vérátömlesztéshez, miután nem sokkal előtte haldokló fiának adott vért.

A beteg nagyon csendesen fekszik ágyá­ban. A főorvos az ágy mellett áll:

- Göldner úr, mitől volt olyan nyugodt, olyan bátor, hiszen a műtét előtt a halál várt önre?

- Az a bizonyosság adott erőt, hogy Isten megbocsátotta a bűnömet és megajándéko­zott kegyelmével.

- Bűn, kegyelem? Engem egyetlen földi törvényszék sem ítélhetne el, egyetlen földi bíróság sem nyilváníthatna bűnösnek, még akkor sem, ha nagyon ügyes ügyész állna velem szemben! Lelkiismeretem azonban nem hagy nyugtot, érzem, hogy bűnös va­gyok. - Az orvos mindezt halkan mondja maga elé, mintha csak magával beszél­getne.

- Főorvos úr, amit Isten mond a lelkiisme­retünkben, tulajdonképpen a kegyelemhez vezető ajtó.

- Nekem nem, Göldner úr, ennyi bűnre nem! - A főorvos búcsú nélkül megy ki. Két, három napig elkerüli, hogy Göldner beteg­gel egyedül maradjon. „Kegyelem? Kegye­lem? Nem, bűnhődnöm kell!” - gondolja a főorvos, de aztán mégiscsak ott áll betege ágyánál.

- Főorvos úr, mit mondott volna, ha a mű­tét után visszautasítom a vérét?

- Az operáció kimenetele vérátömlesztés nélkül kérdéses volt. Nagy butaság lett volna öntől, ha elutasítja.

- Látja, ugyanez vonatkozik Jézus Krisztus vérének megváltói munkájára is. Isten nem kívánja a bűnös halálát. Ezért küldte Fiát, az Úr Jézus Krisztust, aki vérét adta az egész világ bűneiért, az én bűnömért, de az önéért is. Ez Isten hallatlan ajándéka az embernek. Milyen butaság, ha valaki nem fogadja el! Enélkül a vér nélkül meg kell halnia, elveszett, főorvos úr! Enélkül a vér nélkül nincs bűnbocsánat, nincs Isten előtt igazság, nincs megbékélés! Ön akar bűnhődni? A bűnhődés már megtörtént. Az Úr Jézus vérében Isten kibékített minket saját magával. Amikor Jézus Krisztus azt kiáltotta, hogy „Elvégeztetett!”, Isten előtt az ön bűnéért is megbűnhődött. –

Johanningk professzor elgondolkozva megy ki a szobá­ból. Enélkül a vér nélkül elveszett. Mi­csoda butaság, ha nem fogadjuk el! Ezek a szavak egész nap elkísérik. De hogyan fo­gadjuk el Isten ajándékát? Azért valamit csak kell tennie érte az embernek.

Lépései a gyerekosztály felé tartanak. Éppen akkor ér oda, amikor egy tizenkét­éves fiú egy csomagot tart a kezében, amit éppen akkor kapott. Csodálkozva és örömmel nézi az ajándékba kapott csodála­tos autót.

- Tényleg az enyém? Alig tudom elhinni. Nem is voltam jó… - mormogja maga elé. Erre azonban megélénkül a szomszéd kis­ágy lakója.

- Fogadd el – kiáltja - hiszen ez ajándék! Ne legyél buta! Legyen eszed! Ha az ember ajándékba kap valamit, egysze­rűen elfogadja és megköszöni. Örülj már végre! Örülj, hogy ilyen szép ajándékot kaptál!

A professzornak úgy tűnt, hogy a kis be­teg neki kiáltja: - Miért gondokozol még annyit rajta? Fogadd el Isten ajándékát, köszönd meg és örülj! Örülj már végre!

Senki sem mondta neki Dr. Georg Johanningk professzor senkitől sem látta, magától térdel le irodájában és megkö­szöni Istennek, hogy egyszülött Fiát adta. Megköszöni Jézus Krisztusnak, a Megvál­tónak, hogy meghalt a Golgotán az egész világ és egyben Georg Johanningk bűnéért is.