A háborút követő első békés karácsony előtti napokban történt.
     Egy megtört, igen fáradt asszony lépett be egy boltocskába és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert. A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt: "és mennyit tud rá költeni?" Az asszony szégyenlős keserűséggel ezt felelte: 
– Férjem nem jött haza a háborúból, a két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani. 
– Imádságot? – képedt el a kereskedő – Aztán mennyit ér az? Hol tudok én azért bármit is beszerezni a feketézőktől? 
Az asszony azonban nem szólt, csak könnyezve állt.
A kereskedő kissé elszégyellte magát, és hogy halogassa a dolgot így szólt a hadiözvegyhez:
– Na nem bánom! Írja le otthon azt az imát és hozza el nekem – majd megmérjük valahogy!
     Legnagyobb meglepetésére azonban az asszony elővett zsebéből egy összehajtott papírost és mentegetőzve átadta: 
– Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekeim ágyánál!
     A kis üzlet, közben megtelt emberekkel. A boltos, hogy valamiképp jól fessen vevői előtt, kikapta az asszony kezéből a papírt és anélkül, hogy elolvasta volna - rádobta a mérlegsúlyok helyére. Persze már bánta, hogy belement a játékba, de azért így kajánkodott: "na lássuk mennyit ér az imája"!? Ezt követően a mérlegtálcára lökött egy sodort újságpapír-staniszli lisztet, úgy 30 dekát. A mutató meg se mozdult. A kereskedő csak nézett.
     A vevők is kérdőn tekintettek a boltosra. Ez zavarában rátett egy staniszli cukrot is, meg egy fél vekni kenyeret, aztán húsz deka zsírt, de a mérleg meg se mozdult. Elképedve egyre csak pakolta, már azt se tudta, hogy zavarában, szeretetből vagy dühében, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, aztán elvörösödött arccal odaszólt az asszonynak: 
– Na pakolná már el, végre? Más vevőm is van! – miközben maga is észrevette, hogy nem is tudja miket beszél. 
     Az asszony röstellve a könnyeit, sebtében elpakolta az élelmet és indulni készült. A boltos azonban utána szólt, "ejnye, a tojásokat meg itt hagyja?" – és átadott még kettő, papírba göngyölt tojást is. Az asszony csak annyit mondott, hogy az "Isten megáldja mindezért!" – és távozott. 
     A kereskedő – mint aki álomból ébredt –, azonnal megvizsgálta a mérleget és csak a fejét vakarta, mert látnia kellett, hogy az eltörött. A cédulát mérgében vagy zavarában, zsebre vágta!
     A boltosnak, még Szenteste előtt hazajött két eltűntnek hitt leventekorú fia, akiket társaikkal együtt egy Ausztriából érkező vonatról szedtek le az oroszok, hogy kényszermunkára vigyék mindet. Ők ketten még Magyarországon megszöktek a transzportból. A feleségétől is üzenet jött a kórházból, hogy vinne be neki télikabátot mert meggyógyult a tífuszból.
     A kereskedő, aki nem volt hívő ember érezte, hogy meg kell köszönnie Istennek a vele történteket és össze-vissza kapkodva keresni kezdte a "sokat érő papírt". Amint keze ügyébe került a viseltes cédula, elcsodálkozva olvasta a rövidke mondatot: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma." (Mt 6,11) 
     Az esetet soha nem felejtette el, sőt kifejezetten hálát érzett a különös, ismeretlen asszony iránt, akivel aztán soha többé nem találkozott. 
     Az évtizedek múltán már-már csak karácsonyi álomnak hitte volna a történetet, de az a megsárgult "értékpapír" – bekeretezve, mint valami kiváltságlevél –, a szoba főhelyén emlékeztette. A cédula történetét a családban mindenki ismerte és azóta, ha Szentesténként összejöttek unokástól, mindannyiszor együtt imádkozták a Miatyánkot, s a "mindennapi kenyerünk"-höz érve, valamennyiük szemében megcsillantak a könnyek!