– Amikor legutóbb nyilatkoztál a Szemléleknek, azt kérdeztem, hogyan érezted magad, amikor megtudtad, hogy te kísérheted tolmácsként Ferenc pápát magyarországi látogatása során. Milyen érzések voltak benned, amikor néhány napja közölte veled az apostoli nuncius, hogy Ferenc pápa püspökké nevez ki, amennyiben igent mondasz erre?
– Kettős érzés volt bennem. Egyrészt szembesültem azzal a megtiszteltetéssel, megbecsüléssel, amit nem is nagyon tudnék elutasítani – hála volt bennem. Másfelől megszólalt odabenn egy félénk hang is, amelyik azt kérdezte: képes vagy te erre, alkalmas vagy rá, jó lesz ez így? Ezt a kettősséget, amennyire tudtam, abban a pillanatban meg is osztottam nuncius úrral, aki kedves szavaival azt az igazságot erősítette meg bennem, hogy szeretem azt a közösséget, amihez eddig is tartoztam, és ebben szeretnék továbbra is, püspökként is jelen lenni.

– A teológiának van egy szép kifejezése Isten Országára vonatkoztatva, ez a „már és még nem”. Már kinevezett püspök vagy, de még nem szenteltek püspökké. Beszélgetésünk előtt közvetlenül, a pápai felkérés elfogadását követően lelkigyakorlaton vettél részt. Megosztható bármi abból, amiről Istennel beszélgettél?
– A kereszténység úgy tekint a hivatásra, hogy az az egész személyt érinti, összetéveszthetetlen egyediségével, történetével. Mindazzal, aki ő, ami eddig volt, és amire készül. Ezért egy ilyen lelkigyakorlat arról szól számomra, hogy ki vagyok most, és arról a vágyról, hogy Isten, aki a világot megteremtette, az én létemet is akarja. Ezekben a napokban persze előre is szaladtam a szívemben a szentelés napjáig, amikor hitünk szerint nem csupán egy jogi aktus történik, hanem Isten belülről alakít át, püspökké szentel engem. Azt a valakit, akit eddig vezetett, akit meghívott, olyan módon érinti meg, formálja, hogy rajta keresztül máshogy tudjon az emberekhez szólni. Arra próbáltam az elmúlt napokban Istennel együtt ránézni, hogy ő miként akar engem a szentelésben átalakítani, megérinteni, megégetni – Izajásnál olvassuk, hogy az Úr parazsat vesz és azzal megérinti a próféta ajkát.

Azt szeretném, hogy Isten a szívemet alakítsa, erősítse, forrósítsa, bátorítsa.

A teológia úgy fogalmaz, hogy a püspökök az apostolok utódai: az a hivatás folytatódik bennük, ahogy Jézus az apostolait maga köré gyűjtötte, és saját küldetésének részeseivé tette őket. Abban bízom, hogy a püspökké szentelés által ehhez a küldetéshez kapok kegyelmet.

– Ha már a parazsat említetted: kedves emlékként gondolok vissza arra az estére, amikor néhány éve együtt grilleztünk győri szolgálati helyed udvarán. Ahogy Szent II. János Pál kapcsán egy film címe fogalmaz, miszerint ő pápaként is ember maradt, te hogyan készülsz arra, hogy püspökként, a sok hivatalos feladat közepette is ugyanaz a Balázs maradj, akiről a Központi Papnevelő Intézet rektoraként bemutatkozó írásodban mesélsz?
– Az, hogy kik vagyunk, mindig megmutatkozik a másokkal való kapcsolatainkban. Éppen 25 éve szenteltek pappá, és ennek a papságnak a lényege nem pusztán liturgikus helyzetekben mutatkozik meg, hanem a másokkal való találkozás sajátos módját is jelenti. Hiszek benne, hogy sikerül mások számára barátnak lennem, szeretnék egyre inkább másokat meghallgató ember lenni. Azt gondolom, hogy ezt püspökként is lehet még tovább tanulni – püspökként is szeretnék az emberek barátja maradni. Gondolom, hogy a püspöki hivatallal számos olyan feladat jár, amelyekre jelenleg még rálátásom sincs, ezért időre lesz szükségem ahhoz, hogy a természetességet megőrizzem, vagy újra megtaláljam. Remélem, hogy a számomra oly fontos emberi kapcsolataim megőriznek, segítenek annak maradni, aki eddig is voltam. Eszembe jut a kérdésed kapcsán az a történet a Bibliából, amikor Dávid csatába indul Góliát ellen, és ráadják Saul páncélját. Az a történet ott úgy folytatódik, hogy Dávid leveszi a páncélt, mert nem bírja elviselni a súlyát. Van bennem egy olyan érzés, hogy most valamilyen egészen különleges „öltözéket”, eszköztárat kapok. És nem szeretném letenni, sokkal inkább abban bízom, hogy Isten megmutatja, hogyan tudom ezt a legjobban használni. Én is alakulok ebben a helyzetben, de közben remélem, úgy tudom majd ezt a „ruhát” viselni, hogy az arról szóljon, amiről szólnia kell – egy végtelen irgalmas, egyszerű Istenről, akiben hiszünk.

– Számomra kedves emlékeket idéző helyen beszélgetünk, hiszen ebben az épületben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, s nem volt mindig adottság, hogy a papnövendékekkel együtt civilek, köztük hölgyek is közösen készülhettek a teológiai diploma megszerzésére. A legutóbb hazai püspökké szentelt Fekete Szabolcs Benedek ugyanúgy évfolyamtársam volt, mint a Központi Szeminárium jelenlegi prefektusa, Lovassy Attila. Ez a közvetlenség, a baráti kapcsolatok láthatatlan hálója nagyon kedves arca az egyháznak. Különbözőek a karizmáink, eltérő az élethelyzetünk, de ugyanazt az egyházat építjük. A jelenleg zajló összegyházi szinodális, megújulási folyamat apropóján milyen kép él benned a jövő egyházáról, amelyet püspökként erősíteni szeretnél majd?
– A püspöki hivatal teológiája sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz az egyház minden tagjának közös papi méltósága, és az az egyházi rend, szolgálati papság, amelynek a püspöki szolgálat a teljessége. A „papi nép” elnevezésnek hosszú bibliai hagyománya van, ami egy közösen vállalt lehetőségről és felelősségről szól, és az Istennel való bensőséges kapcsolatból ered. Ezek a szolgálatok egymást kiegészítik, egymást éltetik – én ezt a keresztény életfelfogás lényegének látom. Onnan is közelíthetnénk, hogy ahogy nemi meghatározottságuk alapján a férfi és a nő kiegészítik egymást, ugyanígy egymást kiegészítő, segítő, ugyanakkor feszültséget is magában hordozó, a közös növekedést szolgáló eltérő karizmákra és szolgálatokra épül az egyház. Én egy ilyen elevenség helyeként szeretném a katolikus egyházat megélni. E téren

továbbra is a személyes kapcsolatokat szeretném előtérbe helyezni, abban bízva, hogy bár az egyház rendkívül nagy szervezet, mégis képes olyan struktúrákat alkotni, amelyek az alapvetően a családokra épülő, emberléptékű közösségi tereket éltetik.

A jövő egyházáról való gondolkodásban nem a szervezeti kérdések felől indulok el, hanem arra figyelek, hogy a személyes kapcsolatainkért kell tudnunk többet tenni. A „rendszer” ezt szolgálja, bármilyen alakításának ezt az alapvető tényt és tapasztalatot kell szolgálnia, és persze jogilag is elég konkrétnak és világosnak kell lennie, hogy egyetemesen követhető legyen. Jézus is arra hívta meg az apostolokat, hogy vele legyenek, találkozzanak, osztozzanak vele. Az egyház ilyen személyes találkozások élményéből indult el.

– Szavaidból sokak számára kiderülhetett, hogy a Szentírás sokat jelent neked, olyannyira, hogy évek óta tagja vagy a Pápai Biblikus Bizottságnak. Néhány napja interjút készítettem a házasság hete főszervezőjével, és ő úgy fogalmazott, hogy a házassági kapcsolat hasonló ahhoz, ahogy egy óceánba belelépve előbb sekélyebb a meder, majd mélyül, de nincs vége. Elmondható ugyanez a Bibliával kapcsolatban is, hogy bár a szövege végleges, ám az üzenete mindig tartogat valamilyen új kalandot?
– Nagyon különböző lehet, hogy ki hogyan éli meg a Bibliával való kapcsolatát. Sokféle szöveg szerepel benne. A Krónikák könyvében például oldalakon keresztül neveket olvashatunk, és senki nem gondolja, hogy azokat bárkinek kívülről meg kéne tanulnia. Olyan könyv a Szentírás, ami Isten népének történetéből rögzíti azt a megdöbbentő tapasztalatot, amelyet ez a nép Istenről szerzett. A Bibliában szerepel szerelmes könyv, olvashatók benne királyok növekedésével és bukásával foglakozó írások, van benne költészet, prófétai szó, elbeszélések Jézusról, egy sor tanítás, életbölcsesség. Hitünk szerint az a tény egyesíti mindezen szövegeket, hogy szerzőik Istennel találkoztak a maguk sajátos élethelyzetében. Aki ezt a könyvet forgatja, saját Istennel való kalandját kívánja újra, tudatosabban megélni, és ehhez találhat muníciót ebben a szent könyvben. Az egyház azt tanítja, hogy az egyéni bibliaolvasást kiegészíti a liturgikus, ünnepélyes szentírási olvasmány, mert Isten sohasem elszigetelten néz ránk, hanem ismeri a közösségi kötődéseinket, és szereti az ő egyházát. A II. Vatikáni Zsinatnak van egy számomra kedves mondata: Isten szünet nélkül beszélget a szent iratokban szeretett Fiának jegyesével. Ebben a kijelentésben nagyon szépen felfedezhetjük azt a szeretetet, ami a mindenható Isten és az emberek közötti találkozásban jelenik meg.

– Ha már szóba került a közösségi kapcsolat és a beszélgetés, térjünk ki arra a felmérésre, amelyet a Szemlélek készített néhány hónapja, és amelyben az egyházi vezetők kommunikációjáról kérdeztük a társadalom tagjainak véleményét. Mind a reprezentatív kutatás, mind az online felmérés gyenge közepes eredményt hozott. Mit üzen ez számodra, aki épp most csatlakozol az egyházi vezetők közösségéhez?
– A magam részéről eddig is igyekeztem tudatosan használni a kommunikációs eszközöket, noha amolyan kissé tanári pozíciót vettem fel. Ennek az a lényege, hogy a tanár tudja a tananyagot, és megpróbálja azt átadni. Ez nem a webkettő világa, hanem az a forma, ahogyan az első tanítványok találkoztak Jézussal, és megismerték, megszerették őt, majd erről a találkozásról meséltek másoknak. Az a benyomásom, hogy az emberek mindenfélét elvárnak az egyháztól, meg annak az ellenkezőjét is. Igazából nagyon pontosan kellene tudnunk, hogy mi mit szeretnénk elmondani, és azt a különböző helyzetekhez hozzátenni. Ezt nagyon fontosnak tartom. Valaki viccesen azt mondta nekem a napokban, hogy ma már libaólat sem lehet találni – arra utalt, hogy a Szombathelyi Egyházmegyében, ahonnan származom, elevenen él Szent Márton tisztelete, akiről azt tartja a hagyomány, hogy egy libaólba bújt el, amikor püspökké akarták választani. Kétségtelen, hogy amikor nehéz helyzetekben várják az egyház hivatalos képviselőinek a megszólalását, megszólal egy vészharang, ami azt üzeni: jobb lenne csendben maradni, elbujdosni. Ez velem is így van. Ugyanakkor

a média világa egyfajta nyilatkozati kényszert hoz létre, ez pedig gyakran felszínes kommunikációhoz vezet. A mérce számomra végül is az, hogy szeretném az evangélium szívénél megőrizni a saját szívemet, és amennyire csak tudom, elkísérni és segíteni azokat, akik nehéz helyzetben vannak.

Sok ember várja magára hagyottan, hogy a remény szavát hirdessék neki. A keresztény üzenet tele van reménnyel, ezt szeretném a megszólalásaimmal mindenek elé helyezni.

– Egymást érték az előbbiekben az olyan típusú kérdések, amelyek arról szóltak, hogy mire készülsz, mit gondolsz bizonyos dolgokról. Zárásként megfordítanám a fókuszt, hiszen idén ünnepled az 50. születésnapodat. Mit adhatnánk neked, az új püspöknek ajándékba mi, az olvasók, az egyszerű emberek, ami segítheti főpásztori szolgálatodat?
– Nagyon jó kérdés, egy kicsit zavarba is hoz annak megemlítése, hogy 50 éves leszek. A 40. születésnapomra megleptek a barátaim, akkor tényleg nem sejtettem előre, milyen partiba fogok belecsöppenni, és ez elgondolkodtat, hogy meg fogok-e idén is lepődni. Szívem szerint belevetném magam abba a gyors folyamba, amivé az életünk vált, szeretnék együtt haladni másokkal, élvezni a sokrétű, sokszínű világ gazdagságát. Ugyanakkor újra meg újra keresem azokat a pillanatokat, amikor visszahúzódhatok az imádságba, a tanulásba. Úgy képzelem, hogy e kettő határán fogok mindig egyensúlyozni: meghallgatni, kísérni, támogatni másokat, ugyanakkor időt fordítani saját magamra. Nagyon hálás vagyok, ha behívnak helyzetekbe, amikhez hozzátehetem saját magamat, de kérem, jóakarattal kísérjék az emberek azokat a döntéseimet, amikor elvonulok, amikor töltődnöm kell. Bízzanak benne, hogy azért tűnök el néha egy kicsit, hogy bátrabban térhessek vissza. Szóval erősítsük egymásban a reményt, hogy szabad még tanulni, lehet még fejlődni.