Korábban daganatműtéten esett át. Férje cukorbeteg, s emellett egy éve ő is kemoterápiára jár. Nem panaszkodik. Rózsika néni élete korán összefonódott a betegséggel. Ötéves volt, amikor az óvodában véletlenül egy hinta alá lökték. Külső sérülés nem történt, de a kislány estére rosszul lett. Édesapja a karjába vette, és közlekedési eszköz híján gyalog indult vele Öttevényből Győrbe. Abdán felvette őket egy lovas kocsi. A gyerek már életveszélyes állapotban volt, mire a kórházba értek. Megműtötték, eltávolították az egyik veséjét.

Másnap kiderült, hogy a gyomra is megsérült. Vérátömlesztésre volt szüksége, kiskatonák sorakoztak a kórház folyosóján, hogy vért adjanak neki. Az orvosok hónapokon át küzdöttek az életéért. A júniusban történt sérüléséből a következő év májusára épült fel annyira, hogy hazamehetett a kórházból. A sok szenvedésbe a kislány beleőszült.
Mégsem a betegségről szóltak számára a gyermekévek. Az egy vesével élő lánykát az édesanyja a széltől is óvta, de a négy fiútestvére gondoskodott a „kiképzéséről”. Ő maga pedig minden erejével azon volt, hogy úgy éljen, ahogyan a többi gyerek. Fára mászott, rohangált, sőt, más neve alatt atletizált, mert a sportorvos nem adott neki engedélyt a versenyzésre. Igazi vagány volt.

Rózsika úgy emlékezik vissza, hogy boldog gyerekkor adatott neki, szerető szülők és jó testvérek. A családja összetartásával kapcsolatban példaként a következő történetet mesélte: A kórházi ágyon fekve egyszer aggódva azt kérdezte, hogy biztosan meggyógyul-e, mire egy okoskodó barátja azt válaszolta: „Majd ha piros hó esik.” Az ötéves kislány ettől mély szomorúságba esett, mert tudta, hogy piros hó nincsen. „Akkor soha nem leszek egészséges?” – ez járt a fejében.

Aztán amikor a karácsonyi ünnepekre hazaengedték a kórházból, egyik reggel arra ébredt, hogy az ablakuk előtt piros pelyhek szállingóznak. A testvérei krepp-papírból galacsinokat készítettek, és a padlásablakból szórták alá a hópelyheket. „Meggyógyulok, piros hó esik!” – kiabálta határtalan boldogságában a kislány.  

A családi kapcsolatok ápolása ma is mindannyiuk számára fontos.
Az édesanya szép kort ért meg, az öt testvérből pedig ma hárman élnek. Naponta beszélnek egymással. Az édesapjuk annak idején vastagbélrákban halt meg, s ez a betegség örökletesnek bizonyult a családban: sok-sok unokatestvér, nagybácsi, nagynéni halálát okozta. A testvérek időnként eljutnak arra a pontra, hogy már-már feladják a küzdelmet. „Időnként nagyon neki tudunk keseredni, de aztán gyorsan felállunk. Azzal a tudattal élünk, hogy úgy kell elfogadnunk a sorsunkat, ahogyan ránk szabták” – mondja Rózsika.

Ha valamelyikük bajban van, így erősítik:
Élned kell, hogy lásd felnőni a gyereked, hogy ott lehess az esküvőjén, aztán az unokáid születésénél, és megérd azt is, hogy iskolába mennek. Mindig a következő lépcsőfokig nézz, addig kell eljutnod – biztatják egymást.

Rózsika nénit nem kímélte az élet, de mindig megküzdött a nehézségekkel.
„A minket érő bajok a hitünket teszik próbára. Az ember hajlamos perlekedni Istennel, hogy miért neki jutott ez a sors. De vallom, a sok próbatétel tesz minket emberré” – mondja a hatvanhét éves asszony, aki egész életében kitartott, minden körülmények között.

******

Imádság a hitért

Uram, segíts kishitűségemen!
Nem, nem vagyok én igazán hitetlen, akarok hinni, mindent igaznak tartok,
amit mondasz, amit kinyilatkoztattál üdvösségünkre.
De valahogy nem járja át egészen teljes életemet, minden percemet
az a biztos hit, az a meggyőződés, hogy egyedül Te vagy életünk ereje,
egyedül Te vagy a megoldás minden kérdésben, minden nehézségben,
s hogy te vagy minden szép és igaz dolog Ura, Te vagy minden jó eredmény hőse, mert nélküled semmit sem tudnánk elérni, megalkotni, felépíteni!
Istenem, állj mellettem, biztass és erősíts a cselekvő hit kegyelmével!
Ámen.