Laudato si’ – XIII. Ökológiai lelkiség Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy...!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

Az ökológiai megtérés, amelyről az előzőekben szó volt, örömöt és békét hoz (LS 222–227). Ennek alapja – a keresztény lelkiség tanítása szerint – a mértékletesség, józanság és az alázat. E két magatartásformát ugyan az elmúlt századok nem becsülték sokra, ám mára világos: a bennük rejlő emberkép, az önkorlátozás képessége elengedhetetlen a valódi boldogsághoz (LS 224). Ennek azonban részét képezi a béke önmagunkkal. „A személy belső békéje nagyban kötődik az ökológia ápolásához és a közjóhoz, mert ha hitelesen élik meg, kiegyensúlyozott életstílust tükröz, amely egyesül a rácsodálkozás képességével, amely elvezet az élet mélységére” (LS 225). Amiről itt szó van, a szív bibliai értelemben vett megtérése. Ez tesz minket képessé arra, hogy megálljunk, s hálát adjunk életünk minden pillanatában, például az egyszerű étkezés előtti és utáni ima esetében (LS 227). Ha mindig hálásak vagyunk a teremtés ajándékaiért, valódi öröm és béke költözik a szívünkbe.

A megtért lelkületű ember számára sajátos kihívássá lesz a civil és politikai szeretet (LS 228–232). Hisz a környezetet védő ember lelke érzékeny az emberi, társadalmi gyöngeségre, törékenységre is. A pápa példaként hozza Lisieux-i Terézt, aki a szeretet kis útjára tanít minket (LS 230). Miként pedig az előző fejezetnél is utaltunk rá, a szeretet gesztusai, legyenek mégoly aprók is, kihatnak a családi, közösségi, társadalmi szintekre, s lépésről lépésre változást tudnak elhozni. Ez még akkor is így van, ha nem közvetlenül a politika terén munkálkodunk (LS 232). Ezen a téren elengedhetetlen a közösségalkotás, a közösségi cselekvés, mert ezekben a szeretet és ajándékozás kézzelfoghatóvá válik.

Korunkban valódi jellé és üzenetté lesznek a szentségi jelek s a pihenés általi ünneplés (LS 233–237). A szentségek azt üzenik ugyanis, hogy bennük és általuk Isten a természetfölötti életet közli (LS 235). Az anyagvilág ekként sajátosan Istené lesz, a fizikai valóság hordozza a kegyelmit. Ha ezt átérezzük, mélységet nyert a természettel való kapcsolatunk: amikor például szemléljük a teremtett világ szépségét, lelkünk felemelkedik Istenhez (LS 234). A vasárnap, amelynek középpontja az Eucharisztia szentségének ünneplése, egybekapcsolja ezt a gondolatot a pihenés szentírási parancsával. „A pihenés a tekintet kiteljesítése, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük a többiek jogait. Így a pihenés napja, amelynek középpontja az Eucharisztia, kiárasztja fényét az egész hétre, és bátorít minket, hogy megtegyük a magunkét a természetről és a szegényekről való gondoskodás terén” (LS 237).

A hívő ember a teremtmények közötti viszonyok hálójában magát a Szentháromságot szemléli (LS 238–240). „Az Atya mindennek a végső forrása, szerető és önközlő alapja mindannak, ami létezik. A Fiú, aki tükrözi őt, és aki által minden teremtetett, egyesült ezzel a földdel, amikor alakot öltött Mária méhében. A Lélek, a a végtelen szeretetkapocs, bensőségesen jelen van az univerzum szívében, új utakra lelkesítve, új utakat ébresztve” (LS 238). A keresztény ember számára tehát a Szentháromságba vetett hit egyszersmind mód és modell a másik emberhez s a környezethez való viszonyra is.

Az enciklika tematikájába kapcsolódóan elénk áll Mária is, az egész teremtés királynője (LS 241–242). A Szűzanya, aki szünet nélkül közbenjár, „anyai szenvedéssel visel gondot erre a megsebesült világra” (LS 241). Amikor pedig mennybevitelét szemléljük, meglátjuk benne az egész teremtett világ Királynéját is. Ő, aki gondosan őrizte Jézus (vö. Lk 2,19.51), ebbe a törődésébe most már mindeneket belefoglal. Mellette áll József, az „őrző”, az egyetemes Egyház védőszentje – tőle is megtanulhatjuk ezt a megőrzésre irányuló hivatást (LS 242).

Az enciklika záró gondolata eszkatologikus természetű, ezt a címet viseli: A Napon túl (LS 243–245). Szent Pál szavai szerint végül színről színre látjuk majd Isten végtelen szépségét (vö. 1Kor 13,12). Ez az üdvös állapot a mennyei Jeruzsálemben teljesül be, ahol Krisztus újjáalkot mindent (vö. Jel 21,5). Erre várunk most, efelé tart a világ. „Minden teremtménnyel együtt járunk ezen a földön, Istent keresve (…) Járjunk énekelve! Bolygónkért viselt harcaink és aggodalmaink ne ragadják el tőlünk a remény örömét!” (LS 244).

„Isten, aki meghív minket a nagylelkű önátadásra és minden odaadására, felkínálja nekünk azt az erőt és fényt, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy előre haladjunk. Az élet Ura, aki nagyon szeret bennünket, mindig jelen marad ennek a világnak a szívében. Nem hagy el, nem hagy magunkra minket, mert visszavonhatatlanul egyesült földünkkel, és szeretete mindig arra vezet minket, hogy új utakat találjunk. Övé legyen a dicséret!” (LS 246).

A pápai dokumentum ismertetését holnap az utolsó résszel folytatjuk és fejezzük be.

A Laudato si’ kezdetű enciklika teljes szövege különféle nyelveken elérhető a Vatikán hivatalos honlapján.

Fotó: News.va

Török Csaba/Magyar Kurír