Közösség

Az ember a legnagyobb csoda az univerzumban. Nem azért, mert a szíve negyvenmilliót dobban egy év alatt, és százezer kilométernyi távolságra mozgatja a véráramot; nem a szemének és fülének csodálatos mechaizmusáért; nem azért, mert legyőzi a betegségeket és meghosszabbítja az életet; nem azért, mert különös adottságokkal rendelkezik, hanem azért, mert Istennel járhat és beszélgethet.

Amikor a vadludak vándorolnak, akkor repülés közben Valakot formálnak. Nekünk a földről tekintve ez csodálatosnak tűnik, de a vadludaknak ugyanez nélkülözhetetlen a túléléshez. Ha figyeljük őket, észrevesszük, hogy bizonyos időközönként, a ellenszél erejétől függően, a vezető madár, amelyik a legnehezebb munkát végzi a szél erejének megtörésével, kiválik a sorból és a Valakzat legvégére sorakozik. Ennek oka az, hogy a Valakzat a leghatékonyabb repülési formáció, mert 60 százalékkal kevesebb erőkifejtés szükséges a benne résztvevő madaraknak. Fölfedezték, hogy a repülő szárnyak felfelé áramoltatják a levegőt, és ennek hatása erősebb az alakzat végén, mint máshol. Ezek a ludak felváltva “emelik” egymást. Együttműködésükkel lehetséges a hosszú vándorlás, ami máskülönben végtelenül nehéz volna a legerősebbeknek is, és halálos a gyengébbeknek. Ugyanígy, amikor a Krisztusban hívők egymásért imádkoznak, és egymásnak segítenek, akkor tovább juthatnak az istenfélelemben, mint ha egyedül zarándokolnának.

Öt pont a vadlibákról

1. A vadlibák csoportosan, „V” alakban szállnak. Repülés közben mozgatják a szárnyaikat, s a levegő felhajtó ereje fenntartja a követő libákat. Így lehetséges, hogy 71%kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.
Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a célt.

2. Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.
Ha van annyi eszünk, mint egy vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.

3. Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.
A közösségben el kell fogadnunk egymásra utaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

4. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben bíztassák.
A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.

5. Ha egy vadliba megbetegszik, két társ leszáll vele, s addig együttmaradnak, míg meggyógyul vagy elpusztul. A libák azután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már kettesben, olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.
Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.