1997 óta minden kalkuttai utam magában foglal egy zarándoklatot a város egyik legforgalmasabb utcájára, az Acharya Jagdish Chandra Bose Roadra. Úticélom a Mother House, az „Anyaház”, Teréz anya nővéreinek főhadiszállása, amelynek óriási, ám egyszerű kápolnájában nagy márványsír alatt nyugszik a Szeretet Misszionáriusainak alapítója. A kápolna a rend életének része, és külső látogatók csak bizonyos órákban jöhetnek be.

Jártam itt akkor is, mikor Teréz anya még élt; először 1991 januárjában. Akkor egy finn barátom, Hannu vitt magával. Ő azt mondta, hogy szeretne néhány napot dolgozni Teréz anyának. Bár kételkedtem benne, hogy néhány napos segítséggel valami haszna is lehet az embernek, mégis elkísértem, és azóta újra meg újra visszajártam ide dolgozni.

Mindig a Nirmal Hriday, „Tiszta szív” nevű otthonba irányítottak, melyet egyszerűen csak haldoklók házának hívtak. A ház a leghíresebb kalkuttai templom, a káligháti Káli-templom épületegyüttesének része, melyet kezdeti tiltakozás után épp a Káli-templom papjai bocsátottak Teréz anya rendelkezésére. Itt súlyos betegeket és haldoklókat gondoznak. Ők általában hajléktalanok, és az utcáról szedték össze őket, mikor már magatehetetlenek voltak. A legtöbbjüknek tbc-je van. Az elnevezés dacára a betegek többsége nem haldokló. Mind a férfi, mind a női szárnyon három sor ágy van, és csak a középsőben fekszenek haldoklók, szinte naponta hal meg valaki. A néhány napra érkező külföldi önkénteseket általában vagy ide, vagy a fogyatékos gyermekek otthonába, a Sisu Bhavanba küldik. A haldoklók házában csak két-három nővér dolgozott, a többi önkéntes: jórészt külföldiek, de voltak helybéliek is. Naponta járt ide orvos, és egy több hónapja ott dolgozó európai önkéntes a gyógyszereket felügyelte. Mi a betegeket mosdattuk, borotváltuk, ruhájukat, pokrócaikat mostuk, és mikor épp szabadidőnk volt, azt kérték a nővérek, hogy üljünk le a haldoklók mellé, és fogjuk meg a kezüket. Két haldoklóra különösen emlékszem. Az egyikük szinte életkor nélküli, csontvázra száradt bőr volt, és bengáliul ismételgette, hogy „bácsbo ná” („nem maradok meg”). Mondtam neki, „bácsbén” („megmenekül”). Néhány nap múlva nem volt ott. Egy sovány szakállas öreget dzsóginak, azaz jóginak hívtak. Kivehetetlenül beszélt. Hosszan ültem mellette, és lassan megértettem. Énekelt. Arról, hogy Bhartrihari királyból jógi lett. Mikor az összegyűlt halottakat fémtálcákon a hullaszállító kocsiba hordtuk ki, alig volt súlyuk.

A halálesetek és a sok szenvedés ellenére az önkéntesek között rendkívül felszabadult volt a hangulat, és örömmel dolgoztunk. Egyszer a nővér ránk is szólt, hogy ne nevetgéljünk annyit. Előfordult, hogy olyan sok volt az önkéntes, hogy tétlenül járkáltunk az ágysorok között, mert nem akadt munkánk. Egy másik alkalommal alig négyen maradtunk néhány délutáni órára az egész házban a mintegy nyolcvan beteggel. Csendes volt az egész ház, és nyugalom honolt körülöttünk.

Teréz anyával keveset találkoztam, de mindegyik találkozásunkra nagyon világosan emlékszem. 1994 karácsonyán szentmise volt a haldoklók házának végében. Amelyik beteg járni tudott és akart, odajött. A mise végén Teréz anya is mondott egy beszédet bengáli nyelven. Nagyon kedves, darabos bengáli akcentusa volt. Arról beszélt, hogy az az evangéliumi kifejezés: „legyetek szentek”, minden emberre vonatkozik, és nem szabad félretenni azzal, hogy ez csak a kiválasztottaknak szól. A mise előtt meg éppen hozzám lépett, amikor az egyik beteg ágya végében ültem, és azt mondta angolul: ha a betegek két pokrócot kérnek, akkor hajtsuk ketté a pokrócukat. Valóban kevés pokrócunk volt, és a kalkuttai decemberi 20 fokban több ember is fázott. Miután továbblépett, a közelben levő önkéntesek odajöttek hozzám: „Mit mondott?”

Teréz anyáról az a kép maradt meg bennem, hogy egy prédikációtól eltekintve mindig gyakorlati és nem szellemi dolgokkal szólított meg. Egyszer az anyaházban miséztek, és a szűk kijáratnál odaszólt nekünk: „Vigyázz, lépcső!” Mikor egyszer munkára jelentkeztem, hirtelen ott termett, és megkérdezte, honnan jövök. Mondtam, Magyarországról. „És mit csinálnak a nővéreim Budapesten?” – zavarba hozó kérdés volt, hiszen azt vettem ki belőle, hogy miért itt akarom a szegényeket segíteni, és nem ott, ahol élek. Aztán elbeszélgettünk Sántinikétanról, ahol hamarosan házat készült nyitni. Egyszer egy kis Padmini kocsiba zsúfolva láttam meg az út közepén, forgalmi dugóban. Amint észrevette, hogy a járdáról nézzük, integetni kezdett felénk.

Európában élő szentként tiszteltük, de Bengálban és Indiában viták középpontjában állt. A kalkuttai feministákról olvastam egy cikket a vezető bengáli kulturális folyóiratban, a Désben, ahol abortuszellenessége miatt támadták. Szerintük egy olyan túlnépesedett országban, mint India, igenis engedélyezni kell az abortuszt. A másik nagyobb támadás élete utolsó éveiben érte. Az indiai kormány az érinthetetlenek számára kvótát tart fenn az oktatásban és a közalkalmazottak között. A pozitív diszkriminációt az érinthetetlenek igyekeznek is kihasználni. A hindu nacionalizmus felerősödésével megerősödtek a támadások a keresztény hittérítés ellen, mely az érinthetetlenek, elsősorban a falusi törzsi népesség között ma is aktív. Hatásos fogásnak tűnt, hogy a kereszténységre áttértektől megvonják e kedvezményeket, azzal az ürüggyel, hogy a kereszténységben hivatalosan nincsenek kasztok. Ez azonban Indiában nincs így, és az érinthetetlent a vallásától függetlenül megvetik. Az indiai egyházak, s velük együtt Teréz anya is tiltakozott, ez aztán sajtóhadjáratot váltott ki ellene, ismét felemlegették abortuszellenességét. Ezek a csetepaték és a rövid személyes találkozások engem arra ébresztettek rá, hogy személyében hús-vér emberről van szó, aki részt vesz a közéletben…

...Államfők, királyok és politikusok hajtottak térdet előtte. Korunk egyik legnagyobb embere volt, aki megmutatta, hogy a kényelmet kultikus magasságokba emelő világunkban az egyszerűség és a szegényekért való tevékenység mekkora értelmet ad az életnek.

Forrás
Bangha Imre: Költők és koldusok között. Indiai napló 2001–2017

Fotó: Bangha Imre; Magyar Kurír

Magyar Kurír