A Tekulics Judit által szerkesztett kötetben Giovanni Siena és Monsignor Pierino Galeone idézik fel a II. János Pál pápa által 2002-ben szentté avatott Pio atyával kapcsolatos személyes élményeiket. Bodnár Dániel recenzióját olvashatják.

 

Az olaszországi San Giovanni Rotondo kolostorában ötven esztendeig élt kapucinus atya, Pietrelcinai Francesco Forgione – szerzetesi nevén Pio (1887–1968) –, az első stigmatizált pap neve immár fogalommá vált a katolikus hívők számára: története a XX. század misztikájának önálló fejezete.

 

Giovanni Siena olasz tanító, feleségével, Paolával együtt Pio atya lelki gyermekei közé tartozott. Lelki naplójából képet kapunk a szent életű szerzetes földi életének utolsó öt esztendejéről. Giovanni Siena szerint Pio atya nem tartozott a szentek életéről szóló hagiográfiákban megcsodálható, szelídséget és alázatot sugárzó szentek közé. Lelkülete sokkal inkább emlékeztetett a templomból a kufárokat kiűző, az írástudókkal és farizeusokkal keményen vitázó Mesterére. Ám ezzel együtt is számtalan valóban kivételes erénye volt, amelyek gyakorlására a bűnbánó híveket is felszólította: „Könyörületesség, alázatosság, türelem.” Pio atya mindig kész volt akár botrányos módon is szeretni az embereket, és szenvedni értük.

 

„Mint a megfeszített Isten-Ember, aki azért panaszkodott az Atyának, mert az elhagyta őt” – írja az olasz tanító.

 

Felidézi: a kereszt fájdalmai, amelyeket Pio atya minden formában és teljes mértékben magára akart venni, nem korlátozódtak csak az oldalán, a lábain és a kezein lévő sebekre. Egyik kedvenc szóhasználata szerint ez „túlságosan kényelmes” lett volna. A stigmákon kívül más „szörnyű szenvedések” is gyötörték, állandó fejfájás, csaknem örökös álmatlansággal súlyosbítva, a hihetetlenül magas láz, ami gyakran elérte a 48 (!) fokot is, és a lelkét gyötrő sokféle fájdalom,

 

„a keserűség, a szorongás, az aggodalom, az elhagyatottság érzése.” Pio atya előre megérezte a politikai és társadalmi feszültségeket, változásokat, a kitörni készülő válságokat, a Föld valamely pontján hamarosan bekövetkező súlyos szerencsétlenségeket, csakúgy mint az egyházat fenyegető veszélyeket és krízishelyzeteket. Mindezek miatt rettentően szenvedett, szörnyen nyugtalanná, izgatottá vált. Szinte egész életében hatalmas küzdelmet vívott a „Lény”-nyel, vagyis a sátánnal, aki gyakran okozott neki súlyos fizikai sérüléseket, sebeket. Ezek a balesetek a közelében lévő emberek számára nem okoztak különösebb meglepetést. Giovanni Siena rámutat: a folytonosan a lelkekkel társalkodó, Krisztus különleges kegyelmében élő Pio atya a „Lény” jogait bitorolta, az ő szabadságát korlátozta abban, hogy tetszése szerint befolyásolja az emberek tudatát. A sátán szerint ezt a jogát a csábszavára hallgató Éva és Ádám, továbbá leszármazottaik bűnei legitimálják. Ám logikus, hogy Isten

 

„korlátozni és semlegesíteni akarja a tevékenységét, hiszen saját Teremtő mivolta és a testté lett Ige váltságdíja feljogosítja erre. Ez utóbbi a szeretet joga, amelyet mindannyiszor megújít, amikor Egyszülött Fia hasonmását elküldi az emberek közé.” Márpedig Pio atya „pontosan azokhoz a súlyos és nagy időkhöz mérhető Krisztus-hasonmás, amelyben él… Jézus úgy támadt új életre, úgy működik benne és általa a XX. századi emberek között, ahogy egykor Izraelben.”

 

Pio atya számtalan adományt kapott az Úrtól, így a bilokáció, a gyógyítás – fizikai és testi értelemben egyaránt –, a prófécia adományát, előre megmondta, hogy mi fog történni a hozzá forduló személlyel és környezetével. Csak egy példa: Giovanni Siena fiatalkorában sokat betegeskedő feleségének, Paolának házasságuk kezdetén az orvosok azt mondták, soha nem lehet gyerekük. Pio atya viszont közölte velük, hogy kilenc gyermekük lesz. Pontosan így is történt.

 

Monsignor Pierino Galeone atya fiatal papként, betegen találkozott először 1945 februárjában Pio atyával. Súlyos betegségéből kigyógyulva azzal a céllal alapította meg a Szenvedés Szolgái világi intézményt, hogy maga is segíthesse a testben és lélekben gyötrődő embereket. Pierino Galeone fölteszi a kérdést: honnan volt ereje Pio atyának minden percben teljes szívvel Isten felé fordulva állandóan imádkozni, és eközben meghallgatni a hozzá forduló embereket, s bölcs válaszokat adni nekik? Az egyetlen lehetséges válasz erre a kérdésre a hit.

 

„Pio atya hite volt ugyanis az, ami minden pillanatban összekapcsolta őt Istennel, és az Ő végtelen intelligenciájával… A hit által Pio atya a maga teljességében ismerhette meg Krisztus isteni szeretetét csakúgy, mint üdvösségszerző szenvedését.”

 

Mélységes hitének jutalmaként pedig megkapta azt a kegyelmet, hogy szünet nélkül Krisztusban élt. „Isten kegyelméből megismerhette mindazt, amit Krisztus, és szerette mindazt, amit Krisztus is szeretett, átélte Krisztus szenvedéseit, megélte Krisztus életét, és osztozott halálában is. Hite által teljesen beleolvadt Krisztus szeretetébe azért, hogy Krisztus is otthonra találjon őbenne.” Erős hite révén Pio atya közvetlen kapcsolatba kerülhetett Istennel.

 

„Gondolatai, szavai és minden cselekedete tehát Krisztuséi voltak. Szinte tökéletesen eggyé vált Krisztussal.” Pio atyára is állt az, amit Szent Pál apostol így fogalmazott meg: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) (Etalon Kiadó, 2014.)

 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír