Egyre több ember tapasztalja meg a burnout, vagyis kiégés élményét, érzi magát túlterheltnek, akadályozottnak és kiégettnek. Ilyenkor nem áramlik az energia. Tovább dolgozunk ugyan, de munkánk rutinná válik. Nyomás alatt érezzük magunkat, egyik időpontról rohanunk a másikra, nem lelünk örömet abban, amit teszünk és nem utolsósorban semminek sem látjuk értelmét.

A szerző végigveszi a kiégés öt legfőbb okát. Ezek közül az első a perfekcionizmus és a saját magunk által gyakorolt nyomás. Anselm Grün szerint a kiégéstől szenvedők általában túlterheltségről panaszkodnak. Ennek egyik oka lehet például a munkában való minél maximálisabb teljesítés. Sokan nem saját maguk előtt akarnak megfelelni, hanem folyton azt vizsgálják, hogyan értékelik munkájukat a környezetükben lévők. Vagyis folyton hátrafelé tekintenek, miközben előre próbálnak haladni. A Bibliából idézi a szerző: „»Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátrafele néz, nem alkalmas az Isten országára.« Aki szánt, előre néz. Egészen és teljes odafigyeléssel jelen van a munkájában. Bízik belső érzéseiben, hogy egyenes barázdákat húz. Aki állandóan visszanéz, hogy a barázdákat ellenőrizze, valóban egyenesek-e, fölöslegesen pazarolja energiáját. Végeredményben a rettegő ego uralkodik benne, és nem az önmagán túlmutató, szabadító szemlélet.”

Aki kifelé él, beteg lesz, hangsúlyozza a szerző. Ha hagyjuk, hogy mások határozzanak meg bennünket, ha abban, amit teszünk, kifelé irányultak vagyunk, és nem saját képünket éljük meg – amely szabaddá és függetlenné tesz –, akkor betegek leszünk. Nem szabad követnünk mások által rólunk kialakított példákat, mert az annak való megfelelés felesleges energiákat emészt fel. „Ha engedjük, hogy az elvárások eluralkodjanak rajtunk, akkor kisajtoltakká és kifacsartakká válunk. Válaszoljunk az elvárásokra, de nem kell feltétlenül teljesítenünk azokat. Úgy végezzük a munkánkat, ahogy saját belső lényegünknek megfelel.” Van, aki úgy látja, „hogy minden oldalról különböző elvárások zúdulnak rá, és nem tudja, hogyan feleljen meg nekik. Ez megbénítja, s egyben bűntudatot kelt, amely aztán még több energiát rabol tőle.”

A látszat kiépítése szintén sok energiát rabol. Gyakran félünk megmutatni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, amelyeknek megpróbálunk megfelelni, s nem azt nézzük, értékeljük, ami valójában mi magunk vagyunk, hanem hiányérzetként éljük meg azt, ami elvárásaink szerint hiányzik belőlünk – hívja fel az olvasó figyelmét Anselm Grün. „Luise Reddemann terapeuta ebben az összefüggésben beszél hiányidentitásról. Arra tekintünk, amit nem birtoklunk, és ami nem vagyunk, ahelyett, hogy azt néznénk, milyen önmagunkban rejlő saját tartalékokkal és pozitív lehetőségekkel rendelkezünk. Arra figyelünk, ami látszólag hiányzik, és ezáltal egy (vélt) hiányhoz igazodunk. Ez oda vezet, hogy látszatvalóságot építünk fel, amelynek mély benyomást kell tennie másokra.”

Veszélyesen él, aki átlép saját fáradtságán – mondja a szerző, felhívva figyelmünket arra, hogy figyelnünk kell saját magunkra, belső energiáinkra, forrásainkra, s azok kiapadására ahhoz, hogy időben változtatni tudjunk. Be kell vallani, ha fáradtak vagyunk, s nyugodt szívvel azt mondani: „Istenért és az emberekért dolgoztam, és nem sajnálom magamtól a pihenést. A fáradtság most meghívás, hogy kipihenjem magam, s hogy pótoljam, amire szükségem van: a pihenést, az alvást, a beszélgetést, a zenét vagy a kirándulást. Most nem kell semmit tennem. Most élvezem a semmittevést. Nem mindig teljesítményem által határozom meg magam. Mára eleget dolgoztam. Most jó így. Most elengedek minden teljesítést.” Az természetes, hogy egy megbeszélés előtt kávéval frissítjük fel magunkat, ám, ha ez rendszeressé válik, s már akkor is kávé után nyúlunk, amikor a pihenés is szóba jöhetne, az már egy más eset. Olyankor átlépjük saját ritmusunkat, és saját magunk ellen cselekszünk. A figyelmen kívül hagyott fáradtság krónikus fáradtsághoz, majd kiégéshez vezet – figyelmeztet a szerző. A kiégés ötödik okaként Anzelm Grün a rendszerben rejlő hibákat említi. Ebben a pontban elsősorban a munkahelyi feszültségekre, igazságtalanságokra gondol. Néhányan negatív képpel mennek be munkahelyükre: félnek a rájuk váró kellemetlenségektől, s ez megpecsételi napjukat, elveszi energiájukat.

Gyakorlat:

Amikor hazatérsz munkából, feküdj le 15 percre az ágyadra! Állítsd be az ébresztőórát, hogy zavartalanul tiéd lehessen az a 15 perc! Engedd el a munkát, engedd el az elvárásokat, amelyeket az emberek fogalmaznak meg feléd. Élvezd az időt, amely most egyedül a tiéd. Érezd a súlyt, amely fáradtságodból ered! Hordozva érzed magad. S elképzeled: Most semmit sem kell tennem. Egyszerűen csak itt vagyok. Aztán érezd önmagad. Most nem kell fittnek lenned. Élvezheted fáradtságodat. Amikor aztán az ébresztőóra csörög, kinyújtózkodhatsz, és – remélhetőleg – felfrissülve újra felkelhetsz. Ekkor már van kedved megtenni, ami még otthon vár rád: odafordulni gyermekeid vagy házastársad felé, vagy elvégezni a házastárs adta feladatokat.

Belső erőforrásaink megvédenek minket a kimerüléstől és a kiégéstől. De hogyan is találunk rá ezekre az éltető forrásokra? Anselm Grün ebben is segíti az olvasót: öt utat ajánl, amely elvezet hozzá. Elsőként a természet rejtett életerejét említi. Szerinte az egész természetet átjárja a vitalitás, Isten Lelke. Leginkább tavasszal, a növények újjáéledésekor tapasztalhatjuk meg azt, hogy milyen megnyugtató is egy séta a természetben. „Az élet, amelyet magunk körül látunk, bennünk is mozdul. A természet nem értékel, ott szabad egyszerűen olyannak lennem, amilyen vagyok.” A zenének is feloldó hatalma van. A szerző Szent Ágostont (a zene lelkünk legbenső házába vezet, a belső alapba) és Avilai Szent Terézt (lelki várkastélyunk legbelső szobája) idézi. A zenehallgatásnál „még jobb, ha magam zenélek, amikor hangszeren játszom vagy énekelek. Sokan el tudják feledni belső gondjaikat zongorázás vagy csellózás közben. Egészen átadják magukat a zenének. Így a zene hangja feloldja mindazt, ami megkeményedett lelkükben.” A csend jótékony erejére is támaszkodhatunk – biztat a szerző. „A csend szó (Stille) az állni, megállni (stellen,  stehen) szóból ered. A csend adott bennünk. Belemerülünk a csend terébe. Egy templom lehet az épített csend helye. A természet is csendes. Amikor csend ölel körül bennünket, azt gyógyítónak éljük meg. Mintegy szükségünk van a hallgatás fürdőjére, hogy belsőleg felfrissüljünk: A halott szavak pora rád tapad, fürdesd meg lelked a hallgatásban.” Az ünnep és az ünneplés a lét igenlését jelenti. „Összeköt minket másokkal. Életörömet ajándékoz. Megmutatja, hogy életünk értékes és értelmes. Az ünnep alkalmával máshogy,  ünnepélyesen közeledünk egymáshoz. Tiszteljük egymást. Nem értékelünk, örülünk egymásnak.” A beszélgetésnek úgyszintén gyógyító erőt tulajdonít Anselm Grün: Jó hatással van lelkünkre az, amikor „a másik figyelmesen meghallgat, anélkül, hogy értékelné, amit mondok. Kérdez és érdeklődik irántam. Nem ijed meg attól, amit mondok. Számára az teljesen normális. S így számomra is veszít ijesztő voltából. Ez mentesít a lelkifurdalás és az önvád alól.”  

Zárásként a szerző megállapítja, hogy a képek, amelyeket önmagunkban hordozunk és aktiválunk, fontos segítséget jelentenek abban, hogy a bennünk rejlő energia áradjon. Ám épp annyira szükségünk van a csend időszakaira is. Amikor minden elcsendesedik bennünk, szembe kerülünk saját valóságunkkal. Nyugalom és mozgás: mindkettő fontos az életünkben, erre tanít bennünket Anselm Grün, majd hozzáteszi: „Azt kívánom Önnek, hogy mindent, amit tesz, és amit megél, belső könnyedséggel és örömmel tegye, hogy bele tudjon merülni a munkába és az életbe. Áradjon gazdag áldás Önből, és éltesse a környezetében élő embereket!”