Ferenc pápa a 2015-ös évet a szerzetesek évének nyilvánította.

Ezért is aktuális az az interjúkötet, mely 2014 húsvétján látott napvilágot.

Arról biztos sokan hallottak, hogy 1948-ban minden egyházi intézményt államosítottak, és 1950-ben a kommunista hatalom szétszórta a szerzetesrendeket.

De azt már sokkal kevesebben tudják, hogyan történt mindez, mit éltek át azokban a napokban, hetekben a szerzetesek. Miként éltek azután, amikor le kellett vetniük a szerzetesi ruhát és civilként az életben boldogulniuk? Milyen módszerekkel zaklatta őket a rendőrség, miért nem taníthattak, vagy hogy kerültek annak ellenére kórházba, hogy tudták róluk, hogy apácák. Ezekről az élményeikről beszélnek azok a nyolcvan-kilencven-százéves szerzetesek, akik mindezeket átélték.

Több mint tíz éve készítek szerzetesekkel interjúkat. 2010-ben Őrizték a tüzet címmel már megjelent egy intejúkötet az Új Ember gondozásában, melyben az én írásaim közül is számosat olvashattak az érdeklődők. Az interjúkészítést nem hagytam abba, így 2014 húsvétján jelenhetett meg Hűséggel a megpróbáltatásokban címmel egy újabb interjúkötet.

Miért ezt a címet adtam a kötetnek? Nem véletlen, hiszen ezek a nővérek és szerzetes atyák valóban hűségesen kitartottak azokban az években, amikor a megpróbáltatások sora nem akart véget érni.

Olyan szerzetesekkel beszélgettem, akik még az elmúlt század elején a 20-as 30-as 40-es években léptek be a rendbe. A nővérek közül többen elmondták, hogy már 10 és fél évesen tudták, hogy szerzetesek akarnak lenni. Mások már 14-16 évesen beléptek a rendbe, és most hatvan-hetven éve kimondott fogadalmaik mellett kitartottak hűségben.

A nővérek közül sokan tanítónői vagy óvónői diplomát szereztek. Az államosítás és a szétszóratás után hányattatásuk, megvetettségük nem ismert határokat: egyesek napszámba jártak krumplit szedni, mások kötöttek, horgoltak, varrogatásból tudtak némi pénzhez jutni. Többeket plébániák alkalmaztak sekrestyés, takarító, harangozói állásban.

„Az államosítás után az óvoda egyik napról a másikra megszűnt. Ezután Jácinta nővér egy darabig az iskolai napközit vezette, majd áthelyezték Nyergesújfalura, mert itt még működött az egyházközségi óvoda egészen 1950-ig. Majd ott is megjelent egy óvónő, és közölte, hogy holnaptól ő veszi át az óvoda vezetését. Hozta a vörös zászlókat, és ezzel dekorált a teremben. Ezután kézimunkázásból, horgolásból, terítők hímzéséből próbálták fenntartani magukat a nővérek” – emlékszik az Isteni Szeretet Leányai társaság egyik tagja.

Az 1950-es szétszóratás nagy megpróbáltatást jelentett mindnyájuknak. A szerzeteseket egyházi intézményekbe, rendházakba internálták, ahol így ötször, hatszor, sokszor tízszer többen lettek, mint amennyinek ott helye volt. A nővérek földön, szalmán aludtak, elmondták, hogy a hívek hordták nekik titokban össze az élelmet, hogy legyen mit enniük, a hatóságok rendszeresen jöttek őket ellenőrizni.

Voltak bátor nővérek, akik szembe mertek szállni a hatóságokkal: „Minden nap jött a rendőrség felügyelni, megnézni, hányan vagyunk, mit csinálunk. Felszólítottak, ki ne menjünk az utcára, a szerzetesi ruhát vegyük le. Ketten nem vetettük le, én és Alexia, matematika szakos tanár. Azt mondtam a rendőrnek: »Maga nem adta rám, maga le sem veszi rólam, megértette?« Mérgében letépte a fátylamat. »Majd akkor megy a pincébe!«” – mesélte Stefánia Notre Dame nővér.

Sokan plébániákra kerültek atyák mellé házvezetőnőnek. Itt tanultak meg főzni, háztartást vezetni. A civil munkába való bekerülésük sem volt problémamentes. Amikor jelentkeztek például a gyárba munkára, megkérdezték őket: nem voltak maguk a rendben? Sok helyen, ha megtudták, hogy szerzetesek, nem kaptak állást. Mások amikor bekerültek a gyárakba, lenézték őket, a legnehezebb fizikai munkát kellett elvégezniük. Volt, aki Erzsébeten egy festékgyárban kapott munkát, ahol festékesdobozokat kellett mosogatnia.

„Egy rendtársam tanácsára az akkor épülő Metróhoz jelentkeztem. Ez nagyon nehéz fizikai munka volt, együtt dolgoztam rablóval, gyilkossal, volt miniszterrel. Két hónap után szintén egy rendtársam hívására a Budapesti Műanyaggyárban helyezkedtem el. Négy évig három műszakban jártam dolgozni. Egy év után élmunkás lettem, és független csoportvezető” – meséli egy szerzetes atya.

Sok olyan kórház volt, ahol a nővérek elküldése után a takarítónők és hozzá nem értők végezték az ápolónők munkáját. Az orvosok nem tudtak velük dolgozni. Így több szerzetnővér visszakerülhetett a kórházba, mint civil ápolónő: „A professzor úr biztatott, jöjjek minél hamarabb dolgozni, mert nagy szükség van a munkámra. Először a nagyobb gyerekekhez kerültem, később az újszülött osztályra osztottak be. Rendünkből több nővértársam is dolgozott ezen az osztályon. Nagyon szerettem itt lenni, a munkatársak megértőek voltak velünk” – emlékszik a kórházi munka kezdetére Etelka nővér.

Egyik nővér elmondta, hogy szervezte meg karácsony előtt a kórházban a betegek gyóntatását a fürdőszobában. Miután ez a párttitkár tudomására jutott, a nővérnek már másnap kiadták a munkakönyvét. Kimondottan izgalmas, hogy állt helyt Jácinta nővér az 1956-os harcok alatt a BKV bentlakásos óvodájában:

„Egyik délelőtt a harcok miatt nem vittük le az udvarra a gyerekeket, csak a teraszon játszottak. Előbb kész lett az ebéd, ezért üzentem, ebédelhetünk. Fönt a betegszobán is feküdt hat-nyolc gyerek, őket is levittük a földszintre. A Gondviselés rendezte így, mert déli 12-kor, amikor éppen kezdtük az ebédet, egy nagy dörrenést hallottunk, füstfelhő mindenütt, az ablakok kitörtek. A gyerekek éppen a levest ették, mikor belövést kaptunk, a felső terasz leszakadt. Mindenki felugrott, sírva rohantak hozzám a gyerekek” – meséli a megdöbbentő eseményeket Jácinta nővér. És mi történt még ezek után a gyerekekkel? Jácinta nővér hihetetlen rátermettséggel oldotta meg a helyzetet…

Nincs két egyforma életút. Még ugyanabból a rendből is mindenkinek más és más nehézséget és megpróbáltatás kellett kiállnia.

Ezt a kort Szent Vince néhány sorával lehetne legjobban jellemezni, melyet első leányainak mondott biztatásul: „Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.”

Bár ez a néhány sor jó négyszáz évvel ezelőtt hangzott el, tartalmában erre a korra is értelmezhető. Hiszen minden szerzetes saját otthonában vagy albérletben lakott, templomba legtöbbször titokban, de a környéken lévő plébániára tudott csak eljárni. Minden nap megjárták a város utcáit munkába jövet-menet, vagy amikor titkos hittanórákra vagy fiatalokkal való foglakozásra igyekeztek. Az engedelmességet mindig megtartották az elöljáró felé, még akkor is, ha csak ritkán tudtak találkozni. Bár megfélemlítések között éltek, az istenfélelem nagyobb volt bennük. Ha csak tehették, naponta eljártak szentmisére és áldoztak. A szelídség jellemezte őket, még akkor is, ha a megaláztatás lett osztályrészük.
Rózsásné Kubányi Andrea

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

    Rózsásné Kubányi Andrea: Hűséggel a megpróbáltatásokban (1.200 Ft)
Martinus Könyvesbolt Szombathely