|
Koldultál-e már?
"Az Öreg Péter" lépcsőjén, 2006.
augusztus 20-26.
Tudtam, koldulni fogok. Azt is tudtam,
melyik templom lépcsőjére ülök majd. De nem voltam képes
azonnal odamenni. Előbb körbejártam a belvárost.
Elkísértem H-W-t, aki hosszú kócos hajával,
borotválatlan arcával, a nyakában piros villanydrótra
kötött kulcsaival úgy nézett ki, mint akármelyik
hajléktalan. Bár nem volt az. Egyetemet végzett fizikus
volt, aki széleskörű ismereteit nem is rejtette el soha,
sokszor mások bosszúságára. Az evangélikus Szt. Lukács
templom tornyában, egy kis szobában lakott már évek óta,
aminek fejében az egyházközség számára szolgálatokat
tett, mint valami mindenes. Többek között az ő
felügyelete alá tartozott a templom alatt hideg
időszakokra berendezett hajléktalanszálló is, amit a
második világháborúban légitámadások idején óvóhelyként
használhattak. Most mi laktunk ott tízen egy hétig,
férfiak és nők, akik lelkigyakorlatainkat végeztük, ez
alkalommal a város utcáin keresve az Istennel való
szembesülést.
Belvárosi körutamon, ami lelki
felkészülés volt számomra, H-W-t követtem. Jelenlétében
részesedtem én is abban a megvetésben, amivel az
érsekség portásasszonya őt megillette, amikor egy
kéréssel fordult hozzá a Szentatya közeli látogatásának
útirányával kapcsolatban. Egy taxisofőr viszont már
messziről barátságosan köszöntötte H-W-t. Ugyanígy egy
középkorú koldus, aki a forgalmas Maximilian utca szélén
ült és kéregetett. Ennek az embernek, akinek hamarosan
kollégájává akartam válni, ruházatában,
arckifejezésében, beszédje modorában, semmi sem mutatott
arra, mintha rászoruló lenne. Sőt utalt korábbi
munkájára is. Amíg H-W-vel pár szót váltott, jobban
odafigyeltem arra, mi is fontos a koldulásnál? Valami
ruhadarab vagy párna volt a feneke alatt. Ebből arra
következtettem, hogy ha hosszú ideig ülsz a hideg és
kemény kövön, jó valamit magad alá tenned. Törökülésben
sem tarthatsz ki sokáig, mert a hátad megfájdul. Ha
hosszan akarsz a földön ülni, akkor jobb, ha a térded
lejjebb van, mint a medencéd. Igaz, ez a férfi nem volt
rongyokban, de később észre vettem, nem jó, ha egy
koldusnál látszik a karórája. Később, miután már
"munkába álltam", a karórámat zsebre dugtam és még a
szemüvegemet is levettem. Bár találkoztam szemüveges
koldusokkal is.
További belvárosi koldulást
tanulmányozó sétám alatt punk fiatalok csoportjával
találkoztam. Megálltam mellettük. Gyerekek voltak, nem
több 14-16 éveseknél. Fekete bőr zubbonyt viseltek,
ezüst díszekkel, percinggel és fülbevalóval, részben
égnek álló kakas tarajú keményített zöld-piros hajjal
vagy kopaszra borotválva. Két-három lány is közöttük.
Éppen két rendőr ellenőrizte őket. Igazolványaik után
érdeklődtek. Az egyik kislány kétségbeesetten tördelte a
kezét. Nem volt személyét azonosító dokumentum nála és
semmiképpen sem akarta, hogy a szüleit értesítsék. Két
kezét a rendőrök előtt összetette és úgy könyörgött
hozzájuk, miközben nem szűnt meg ismételgetni, mennyire
nem bírja elviselni a rendőröket. Ezek nem zavartatták
magukat emiatt. Ez alkalommal tudtam meg a rendszabályt,
miszerint koldulni szabad, illetve a kezedet
kinyújthatod, de kéregetni tilos, mert ezzel a
járókelőket zavarhatnád. Szemetet szétszórni magunk
körül, szintén törvénysértés. Így kezdtem megtanulni,
mihez lesznek majd jogaim, mint koldus, és mit kell
elkerülnöm.
Éreztem: Koldulni fogok. Már eleget
készültem rá. Hamarosan munkához kell állnom.
Szorongtam, de tovább nem húzhattam az időt. Tudtam,
halogatással a szorongás csak erősödhet. Tehát
elindultam a templom irányába, a város legöregebb
Istenháza, az "Öreg Péter" felé. Nagy nyüzsgés-mozgás
fogadott. Turisták egyenként vagy csoportostul,
bevásárló háziasszonyok, iskolából hazatartó gyerekek,
kávézók és éttermek vendégei, a templom csendjét kereső
ájtatoskodók, komolyan imádkozó emberek vagy nézelődő
idegenek vettek körül egyszerre. Egy nagypapa kis
unokáját hívta meg fagylaltozni, elegáns
fiatalasszonyok, nyakkendős, öltönyös üzletemberek
vonultak el előttem.
Mielőtt a templombejárat lépcsőjére
ültem volna, bementem előbb imádkozni. Már ott bent a
padon ülve lehúztam a cipőmet. Húzd le a sarudat az égő
csipkebokor előtt, mert a föld, amelyen állsz, szent
hely - hallotta Mózes. Istennel csak akkor
szembesülhetsz, ha kivetkőzöl mindabból, ami keménnyé
tesz, ami véd és óv, ami befogadó képességedet,
érintkező felületedet akadályozhatja, hogy találkozhass
embertársaddal. Erről szólt ez a lelki gyakorlat.
Indíttatásom, hogy koldulni menjek, nem anyagi
problémáimból született, hanem lelki szükségletből. De
ez a tény csak lassan tudatosult bennem.
Lelkigyakorlatom kezdete előtt nem is gondoltam
koldulásra. Az első nap, az utcán járva született meg
bennem a nyugtalanság, hogy itt majd nekem koldulnom
kell. Észrevettem azt is, hogy nem az utcán, hanem egy
templom lépcsőjén kell ezt tennem. Bennem imaszándék
volt, az Isten felé fordulás mozdult meg bennem. Nem
fejezném úgy ki magam, mintha Istent kerestem volna,
hanem inkább Neki akartam magam kitenni, kiszolgáltatni.
De ez is csak lassan tudatosult bennem. Ezt nem én
találtam ki, ez megszületett bennem.
Minden nap a templom padján ülve és
imádkozva egy félórát, már mezítláb, kezdtem meg a napi
feladatomat. Csak ezután mentem ki a bejárathoz. A
magammal hozott újságpapírt a kőlépcsőre tettem,
ráültem, két lábam keresztbe tettem. Ez még nem volt
nehéz, nem kívánt meg önlegyőzést tőlem. Sok turista,
sőt iskolás gyerekek is megpihen a templom lépcsőjén. A
szemüvegemet és a karórámat zsebre vágtam. Csak ezután
kellet szint vallanom, koldulás jeléül sapkámat letéve
magam elé a földre. Ez volt a legnehezebb pillanat. Ez
minden nap egy belső "döntést" kívánt meg tőlem. Ez
hitvallás volt a szememben. Az utca persze tele volt
emberekkel. Előttem 5 méterre egy étteremnek kerti
asztalai körül vidám társaságok ettek, ittak,
beszélgettek, nevetgéltek. Valahol zene szólt. A városi
zsibaj betöltötte a levegőt. A járókelők jöttek-mentek
körülöttem. Én pedig tiszteletteljesen nagy keresztet
vetettem magamra. Világ életemben nehezemre esett
közömbösök előtt vallásos jelet tenni, mások előtt színt
vallani, mások előtt talán nevetségessé válni. De itt
most a kereszt jelével is kiszolgáltatom magam az
embereknek, bámuljanak meg, ha úgy tetszik nekik. Amit
teszek, az most Istennek szól.
A szememet becsuktam, meditálni
kezdtem. Ekkor vettem észre, hogy a pénz is fontos
számomra: kapok-e? Dobnak-e a sapkámba valamit? És
mennyit? Nem csak Istenért ültem tehát, hanem a sikerért
is, azért is, hogy kapjak. Az imám viszont
szándéknélküli szeretett volna lenni, csak Istenért.
Ezért ez állandóan megismétlődő figyelmet kívánt meg
tőlem, hogy ne a pénzre, ne a sapkámra, ne az emberekre
lessek, hanem önző, önös szándék nélkül próbáljak
imádkozni.
Az első érmét egy 6-7 éves kislány
dobta, - nem,- tette a sapkámba. Éreztem, hogy valaki
közeledik hozzám - óvatosan, szeretettel, tisztelettel.
Felnéztem rá. Ez a gyerek szégyenlősen, de valami
hihetetlen szelídséggel és jósággal pillantott rám.
Leadta ajándékát, aztán gyorsan visszaszaladt
nagypapájához, aki a közelben állt unokájára várva. Majd
kézen fogta és tovább mentek. Én pedig lelkemben Isten
áldását küldtem utánuk. Itt kezdtem megtanulni: koldulni
azt jelenti: áldani azokat, akik feléd fordulnak,
akiktől kapsz. De áldani azokat is, akik nem vesznek
észre, nem figyelnek rád, elmennek melletted
érzéketlenül. Sőt: koldulni azt jelenti, hogy
megtanulhatod még azokat is áldani, akikben jelenléted
borzongást, talán gyűlöletet vált ki. Ilyen volt egy
elegáns fiatalasszony, aki már messziről, mint szélvihar
közeledett felém. "Tőlem nem kapsz pénzt" - sivította.
Ruhája szinte elsepert ülő helyzetemből. És míg
tovarobogott, azt szuszogta: "Ezeket a férfiakat, mindet
le kellene lőni". Ezt a gyűlöletet irántam, illetve a
koldus, talán általánosságban a férfi iránt, csak
egyetlen egy esetben tapasztaltam. Jött és elrobogott,
mint aki üzenetet hoz. De szinte nyomot sem hagyott maga
után bennem. Nem rázott meg. Haragudni sem tudtam rá.
Még fel sem háborított.
Ilyen egyedüli eset volt még több. De
nagy felfedezésem az volt, hogy a legtöbb ember
valamiképpen szégyelli magát, amikor pénzt dob a
sapkámba. Általában oldalról közelítettek meg. Karjukat
kinyújtották a sapkám felé, de nem mertek rám nézni,
mintha kerülnék szemérmesen a szembesülést. Ehhez
hasonlót tapasztalhatnak talán a fogyatékosok is. Az
emberek többsége mintha nem merne odanézni arra, ami
megszégyenítő? Így rám sem néztek, elnéztek mellettem.
Miután ezt a viselkedési módot felismertem, két
következtetést vontam le belőle magamnak. Megpróbáltam
nem megengedni, hogy az adakozó elnézzen mellettem.
Amikor a keze közeledett, rá tekintettem, jóindulattal,
de nem erőszakosan, és addig néztem az arcába
szeretettel, amíg a szemünk nem találkozott. Idővel
szinte a legtöbb esetben sikerült elérnem, hogy az
adományozó engedjen elfogultságából, és a szemembe
nézzen, még ha többször kissé lopva tette is azt.
A másik következtetés, amit ebből a
szégyenkezés, nem-odanézés tapasztalatából levontam,
hogy ez után nem megyek el többet koldus előtt,
legalábbis a lelkigyakorlat ideje alatt, anélkül, hogy
meg ne szólítanám őt. Ezt meg is tettem. Függetlenül
attól, volt-e a zsebemben pénz, amiből adhattam neki
valamit, vagy sem, mindenképpen kapcsolatot vettem fel
vele. Megszólítottam. Mondtam például, hogy most nincs
nálam semmi. Így beszéltem lengyel, szlovák, magyar
koldussal. Volt politikailag érdekelt is köztük, aki
szívesen mesélt az életéről, vagy kifejtette a
véleményét a pápa látogatásáról.
A különleges találkozások közé
tartozott egy asszony, aki pénz helyett egy zacskó
szilvával ült le mellém a templom lépcsőjére. Nadrágján
tisztára törölte a szilvaszemeket és úgy nyújtotta nekem
azokat. Maga is evett. Közben arra próbált tanítani,
hogy a sapkámból vegyem ki a nagyobb értékű érméket,
mert ha a járókelők látják, amit már kaptam, nem fognak
többet adni. Meghallgattam a jó tanácsot, de a kiszámító
gondolkodás nem volt az enyém. Talán azért sem, mert én
nem anyagi szükséglet miatt ültem ott a lépcsőn. Nem
fogadtam meg a mellettem szilvát eszegető asszony
ajánlatát. A sapkámban a pénzt mindig úgy hagytam,
ahogyan az oda éppen pottyant. Még meg sem néztem,
mennyi van belőle vagy milyen értékben. Meg sem
számoltam, csak sokkal később, a szállásomon. Örültem,
hogy kaptam, ugyanakkor szégyelltem is azt.
Szándéknélküliségre vágytam. Nem a pénzért, hanem Isten
miatt szerettem volna koldulni, bár a pénz nem volt
számomra közömbös. Ezt gyorsan felismertem. Szeretem, ha
van pénzem. Örülök, ha kapok. Büszke voltam, ha sok pénz
gyűlt össze, de nem szeretem az iránta való
ragaszkodásomat. Ezek ismert érzések mindennapjaimból
is.
Egy nap egy idősebb hölgy, miután
filléreket dobott a sapkámba, visszafordult és 5 euro-s
bankjegyet nyomott összekulcsolt két kezem közé. Majd
egy idő múlva visszajött egy ismerősével. Ez a hölgy
megállt előttem. Szembe nézett velem, majd megáldott és
keresztet rajzolt a homlokomra, számra, szívemre. Végül
két kézzel átölelte a fejemet. Miután felegyenesedett,
én is áldást adtam rá és barátnőjére. Kissé zavarba
jöttem. Nem a miatt, amit ők tettek, hanem a miatt, amit
én tettem. Megáldottam őket, mint egy pap, pedig koldus
voltam. Ez az önazonossági zavar többször
megkörnyékezett. Úgy tettem, mintha koldus lettem volna,
valójában azonban mégsem voltam egészen az. Bár örültem
a pénznek, amit kaptam, de nem voltam rászorulva. Nem
csapom-e be az embereket? - kérdeztem magamtól többször
is. Ez az érzés is ismerős volt a mindennapi életemből.
Koldusnak tüntetem magam, de nem vagyok igazán az,
legalábbis nem olyan értelemben, mint ahogy azt mutatom.
Mert azt mutatom, mintha pénzre lenne szükségem, mintha
túlélésem lenne veszélyben alamizsna nélkül. Valójában
pedig a lelkemnek van szüksége a koldus
kiszolgáltatottságára.
Ez az önazonossági bizonytalanság
zavarta meg talán a legváratlanabb, legmegdöbbentőbb
találkozásomat koldulásom idején. Meditációmból hírtelen
felnézek. Előttem áll egy fiatal "punk". Nem lehet több
17-18 évesnél. Fekete szűk nadrág. Fekete bőrdzseki,
ezüst díszekkel. Kopaszra borotvált fej, csak középen
mered égnek a színes piros-zöld rikító keményített
kakastaraj. Fülén fülbevaló, orrán gyűrű. Nagy fekete
kutyát vezet pórázon. Ellentétben adakozóimmal, szemben
áll velem. Magabiztosan és mégis szinte alázatosan
szólít meg: "Alkoholprobléma?" Mintha nem is kérdezne,
hanem a diagnózist próbálja megnevezni nálam. Semmi
megalázó nincs a hangjában. Őszinte érdeklődést érzek
nála. Az első ember, sok száz turista, járókelő,
templomba betekintő vagy imádkozó, adakozó ember közül
az első és egyetlen, aki nem megy el mellettem
közömbösen, de segíteni sem akar nekem. Hihetetlen, -
érdeklődik irántam. Váratlan helyzetemben
bizonytalankodtam: "Nem, nem igazán alkoholprobléma." Ő
tovább érdeklődik: "Egészségi problémák?" Tényleg, a
"punk" volt az egyetlen, aki igazán arra próbált
figyelni, miért is koldulok? Hogy mi hozott ebbe a
helyzetbe? Zavaromban megint csak azt tudtam felelni:
"Nem, nincs sok bajom." Pár szót váltunk még. Elmondja,
hogy két nappal azelőtt a rendőrök öt óra hosszáig fogva
tartották, mert egy szélsőjobboldali politikai
felvonulás ellen tiltakozott. Eközben minden ékszerétől
megfosztották. Majd újra rám figyelve megállapítja: "Mi,
akik nem illünk bele ebbe a társadalomba." Szívesen
beszélgettem volna hosszabban ezzel a fiatallal, aki
egyedül ismerte fel bennem és benne a közöset, minden
különbözőségeink ellenére. Búcsúzásul a kezét nyújtotta.
A balkezét, a jobbal a kutyát tartotta. Az egyetlen, aki
kezet fogott velem, amíg koldus voltam.
Este éjjeli szállásom felé tartva a
városkapunál tanyázó punk csoportban felismertem azt a
kutyás fiatalt, aki nekem a kezét nyújtotta. Bár
szívesen folytattam volna vele a beszélgetést, nem
tudtam, "koldusként" szólíthatnám-e őt most meg vagy
pedig be kellene-e valljam előtte, hogy más vagyok, mint
akinek mutattam magam, és akinek ő engem hitt. Ezért
elkerültem, hogy észrevehessen és tovább mentem. De
töprengtem a helyzetemen. Tudatosult bennem, hogy
koldusként kiszolgáltatott helyzetben voltam,
megszólíthatóbb a fiatal számára. Egy
"lelkigyakorlatozóval" talán nem is állt volna szóba. A
templom lépcsőjén a társadalom kirekesztettjét,
sorstársát vélte látni bennem, nem pedig egy magabiztos
polgárt, még kevésbé a papot. Első találkozásunkkor ő
állt, én ültem, ő volt felül, én alul. Akkor bajban
lévő, segítséget kérő, mások irgalmasságára utalt emberi
lényként jelentem meg előtte. Most állva, szemüveggel az
orromon, fontosságom tudatában kíváncsi érdeklődéssel
közeledve hozzá egészen más lehetett volna vele a
találkozás. Nem szólítottam meg.
Kissé hasonló helyzetbe kerültem,
amikor az "Öreg Péter" előtti étterem utcai asztalainál
kiszolgáló kisasszony penderült elém hirtelen. Ez
lelkigyakorlatom, illetve koldulásom utolsó estéjén
történt. Valószínűleg már hosszabb ideje megfigyelt.
Meditációmban feltekintettem. Előttem állt ez a fiatal
teremtés színes, csipkés, vendéglői öltözékében. Barna
bőrű, inkább dél-amerikai típusú, 20-25 év körüli lány
volt, lábán tetoválásokkal. Barátságosan a szemembe
nézett és pizzára invitált. Zavaromban megköszöntem
valahogyan ezt a váratlan meghívást, de nem fogadtam el.
Erre sértődés nélkül azt kérdezte: "Inkább pénzt
szeretne?" Válaszomat meg sem várva 1-2 euro-t dobott a
sapkámba. Valami olyasmit mondtam, hogy nem ezért ülök
itt, hanem a lelkem szüksége miatt. Csak pár másodperc
volt az egész történet. Mielőtt visszaszaladt volna a
munkahelyére, még utána szóltam, hogy majd meglátogatom.
Megint nem tudtam, ki vagyok: éhes koldus, magán
személy, vagy lelkek iránt érdeklődő Isten embere?
Szokásom szerint az előre
meghatározott időt végigmeditáltam az "Öreg Péter"
kőlépcsőjén, azután visszamentem a templomba és ott még
imádkoztam egy félórát, elsősorban azokra kérve Isten
áldását, akik aznap felém fordultak vagy elmentek
mellettem. Csak ezután indultam éjjeli szállásom felé.
Ezen a napon azonban hazatérésem előtt megkerestem az
étteremben, illetve a téren, a szabadban kiszolgáló
lányt. Vidáman csak annyit mondott: "A meghívás még
érvényes. Mit akar enni? Vagy inkább inni?" "Apróságot"
- válaszoltam neki. Egy pohár jó hideg vízzel és egy
frissen sült nagy pizzával tért vissza. Egyedül ültem az
asztalnál, vártam, majd ettem, ittam. A gazdagok
asztalánál koldusként magányosnak éreztem magam, és a
pizzát nem tudtam igazán élvezni. A lelkigyakorlatot
értékelő utolsó esti megosztásra sietnem kellett vissza
ekkor már. Felálltam a turisták asztalától. Megkerestem
a kiszolgálót, aki vendégül látott. Kisült, hogy
spanyolul beszélhetünk egymással. Mexikóban él.
Münchenben nőtt fel. Apja angol, anyja olasz.
Megsejtette, hogy én is sok helyet bejártam.
Siettem vissza lelkigyakorlatozó
csoporttársaimhoz, akik más úton-módon, mint én, de
ugyanúgy az utcán, sarut levéve próbáltak Istennel,
illetve önmagukkal szembesülni, imádkozni, este pedig
egymás közt a nap tapasztalatait megosztani. Számomra
meglepő volt, hogy átlagban inkább fiatalabbaktól kaptam
pénzt: gyerekektől, jól öltözött fiatal férfiaktól, nem
annyira a templomba igyekezőktől. Bár a templomba nagyon
sok turista és nézelődő is betért. Ezek általában nem
adtak. Két turistacsoport is megállt előttem.
Vezetőjüktől csak az "Öreg Péter" történetét tudtam meg.
Romokban hevert a háború után. A város vezetősége akkor
úgy döntött, felrobbantják az omladozó falakat. De a
plébános mindenképpen újra akarta építeni München
legöregebb templomát. Rábeszélte a bajor rádió egyik
munkatársát, adják le annak a dalnak a kezdetét, ami így
szól: "Amíg áll az öreg Péter, amíg folyik az Isar zöld
medrébenaddig München város szíve is emberséges marad."
De ennek az ismert dalnak csak az első akkordját
játszották le, és sosem fejezték be a melódiát. A rádió
hallgatói bosszankodtak, és nagyon sok felhívás
érkezett. A válasz mindig az volt: csak a lakosság
adományából tudják újraépíteni az "Öreg Pétert", mert
máskülönben le fogják bontani. Így épült fel végül is
egyesek anyagi hozzájárulásából a templom, aminek a
lépcsőjén én is egyesek jóindulatának tettem ki magam.
Megdöbbentettek nemcsak a személyes találkozások. Pénzt
is kaptam. Átlagosan számítva 7,- euro órabért
kerestem.
Koldulásnál kitettem magam mások
kényének, kedvének, jó vagy rossz indulatának.
Kipróbáltam, mi az, ha védtelenné válok. Ráéreztem,
hogyan viszonyulok a pénzhez, és milyen az, félre nézni,
meg oda nézni. Meditálás közben sokáig láttam, mit
érezhetett Jézus meztelenül, felfeszítve, amíg az
ünnepre összejött tömeg elvonul előtte, megbámulja, vagy
közömbösen tovább megy, a fejét csóválja, néhányan
csúfot űznek belőle, többen elkerülik vagy elfordítják a
fejüket, mások szégyellnek vele azonosulni, míg egyesek
megsiratják, kevesek mellé állnak.
Mustó
Péter |
|
Kommentáld!