„Kinek tartanak engem az emberek?” Ezzel a kérdéssel mindannyian sokat foglalkozunk, és a közösségi média korában valószínűleg jóval többször szembesülünk vele, mint annak idején Jézus kortársai. Miközben adatokat, képeket, gondolatokat osztunk meg magunkról széles körben, hogy mások minél több információ alapján alkothassanak véleményt rólunk, korunknak azt a sajátosságát is hordozzunk, amit gyenge identitásnak nevezhetünk: környezetünk és belső világunk változásait követve döntéseink rövid távra szólnak, preferenciáink, érzéseink, kapcsolódásaink gyorsan alakulnak, és velük együtt önazonosságunk is megkérdőjeleződhet. Küzdünk azzal a feladattal, hogy életünk egyes szakaszaiban, az életfordulókon újra meg újra rá kell kérdeznünk: kik is vagyunk igazán legbelül? De mintha jogot is formálnánk arra, hogy szabadok maradhassunk identitásunk meghatározására. Lehet, hogy tegnap még jó pap voltam, holnap pedig már jó mentálhigiénés szakember leszek, tegnap többgyermekes apuka voltam, holnap pedig elvált hősszerelmes leszek, ám ettől még ugyanúgy gondolhatok, önazonos maradok. 

A vasárnapi evangélium első kérdése Jézus önazonosságára vonatkozik, és az evangélista a kérdések és a válaszok láncolatával egyre beljebb vezet Jézus identitásába. A prófétákra és Keresztelő Jánosra hasonlító külső jegyek alapján levezetett felszínes azonosítás után Péter mondata – „Te vagy a Fölkent, az Élő Isten Fia!” – arra a kapcsolódásra mutat rá, ami Jézus személyiségének igazi lényege és alapja: az ember Jézus, akivel együtt rótták Galilea útjait, akivel együtt étkeztek, akivel megosztották az életüket, olyan elválaszthatatlanul tartozik hozzá a mindenséget teremtő Atyához, mint ahogyan a fiú léte az apjában gyökerezik. S ebből a kapcsolódásból feladat, küldetés származik. Jézus „felkenése” az erő, ami a megváltás művének véghezviteléhez szükséges.

Az evangéliumi szakaszban azonban rögtön ezután megjelenik egy másik identitás, ami kérdés nélkül válik egyértelművé a szereplők számára: Jézus Péter identitását ragadja meg, változtatja át, amikor Sziklának nevezi, s azt is kifejti, hogy mindez milyen feladattal jár. Jézus identitásának felfedezéséből következik tehát az evangéliumban ez a második identitástalálás, s ez legalább annyira fontos számunkra, mint az előző. Minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy kicsoda számunkra Jézus, annál világosabban értjük, hogy kik vagyunk mi magunk, és hogy milyen feladat, küldetés származik ebből. Identitásunk, amennyiben csak istenkapcsolatunkon belül ragadható meg, titok, misztérium marad, olyan dolog, ami csakis ajándékba kapható. A költő szavaival élve: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” S ez az arc, bár sokat tisztulhat valós emberi szeretetkapcsolatainkban, végső soron csak az élő víz forrásában, az Isten Fiával való találkozásban válik egyre konkrétabbá, ragyogóbbá.

Baán Izsák OSB