A kereszténység a XIII. századtól július 2-án a „nehézkes” Máriának, a Jézussal terhes Szűznek Erzsébetnél, Keresztelő Szent János jövendő anyjánál tett látogatását (latinul Visitatio) ünnepelte. Az ünnepnap megválasztásába egy kis hiba csúszott. A szóban forgó esemény idején az evangélium szerint Erzsébet a szülés előtt állt (Lk 1,39–56), fia születését azonban már az ősegyház 8 nappal korábban, június 24-én megünnepelte. Ez lehet az oka, hogy a XVII. század derekától az ünnepet törölték a hivatalos római naptárból, de mivel a nap az aratás kezdetére esik, a közelmúltig jelentős dátum maradt, persze nem eredeti tartalma szerint, hanem aratóünnepként. Nálunk, hogy a többi Mária – („ősmagyarul” Boldogasszony) – ünneptől megkülönböztessék, a Sarlós Boldogasszony nevet kapta. Népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, ahogy a kalendárium előírta volt, hanem e Boldogasszony-ünnep másnapján.

Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, keleti sarkában kezdték (napkelet!), az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat; Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza (Mt 13,26–30).