Jézus megjelenése vízválasztó a világtörténelemben.

Már a gyermek templomi bemutatásakor megjövendöli az agg Simeon:

„Soknak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek…” 

Jézus nyilvános működése során megismétli, amint Lukácsnál olvassuk a vasárnapi evangéliumi szakaszban: nem békét hozott a földre, hanem ellenkezést. Személye, üzenete megosztja kortársait, még rokonságát is, nem is szólva a zsidó nép vezetőiről, a farizeusokról, írástudókról, főpapokról, akik nyilvános fellépése kezdetétől figyelik tevékenységét és tanítását, és csapdákat állítanak neki, végül, mint a mózesi törvény felforgatóját és istenkáromlót kiszolgáltatják, halálra adják, hamis politikai váddal kiszolgáltatják a római helytartónak. 

Pedig a heródeseknek nem kell félteniük hatalmukat attól, aki a béke fejedelme, aki az Istennel való és az emberek közötti kiengesztelődést, a szeretet abszolút parancsát hirdeti és valósítja meg. Ha mégis azt hirdeti, hogy kardot, tüzet, megoszlást hozott, ez tanításából, üzenetéből következik. A rossz ellen, a gonoszság fejedelme ellen hirdeti a harcot ő, aki az Atya irgalmának megtestesítője, aki azért jött, hogy keresse azt, mi elveszett, magához hívja és feloldozza a bűnösöket, az egyetemes kiengesztelődést szolgálja.

Szent Ágoston nagy történelemteológiai munkájában, Isten városáról c. művében két városról, táborról, embercsoportról beszélt, amelyek szemben állnak egymással. Ez a látomás továbbél a középkoron át Loyolai Szent Ignác két zászlóról szóló elmélkedéséig, sőt a napjainkig a keresztény lelkiségben. A luciferi gonoszság, az Isten törvényét megvetők táborával szemben állnak a szelíd és alázatos szívű Jézus követői, akik a szeretet civilizációját igyekeznek megvalósítani – lelki fegyverekkel, és elsősorban a saját szívükben tapasztalt megosztottságot megszüntetni, száműzve minden cinkosságot a hazugsággal, gonosszal, teljesen felzárkózva Jézushoz. Nem maradhatunk frontközi helyzetben.

„Aki nincs velem, ellenem van”, mondja Krisztus király.

Manapság gyakran beszélünk párbeszédről, hivatkozva a II. Vatikáni Zsinatra is. Ez helyes, ezt kell keresnünk az új evangelizálásban, a nem hívőkkel, más vallásokkal, nem katolikus keresztény felekezetekkel is, minden szinten. Az élő, az igaságot őszintén kereső emberekkel mindig lehetséges és szükséges a párbeszéd. 

De a hamis ideológiákat le kell leplezni, az ateista rendszerekkel szemben harcolni kell, megmutatva hazugságukat. Persze mindig a szellem fegyvereivel küzdünk, és nem gondolva azt, hogy mi már birtokoljuk, és főleg megvalósítjuk a teljes igazságot. Együtt keresünk a keresőkkel, tiszteljük mások véleményét, igyekszünk tanulni is tőlük. És legfontosabb hiteles tanúságtételünk, amely a szeretetben gyümölcsözik.

Befejezésül a XX. század egyik legnagyobb teológusát, Henri de Lubac atyát idézem:

„Mindig el kell ismernem, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálnom kell hitem hiányosságit, sohasem elégedhetem meg hitem jelenlegi minőségével, vissza kell utasítanom hitem és magatartásom minden farizeizmusát. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van; éppen ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, amennyiben tőlem függ, hogy nincs igaza.”

(Lk 12,49-53)

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír