Elhiszem istennél igen tegyetek ki nem cigányokról tetves hírt akkor elhiszem hogy az emberek is ugyan úgy ítélkeznek ,gondolkodnak

Válasz

Istennél minden ember egyenlő.

Válasz

„Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztalta-tik."

Válasz

Lukács 18,9-14.


9<>Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: 10<>"Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. 11<>A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 12<>Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. 13<>A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. 14<>Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik."

· Bevezetés:
Ez a példázat is része annak a nagyobb egységnek a Lukács evangéliumán belül, ahol a Krisztussal való uralkodásra való felkészülésről van szó (Lk17,11-19,28). Ez a nagyobb egység is két részből ál, az első rész Isten országa eljöveteléről szól (Lk 17,11-18,14), a másik az Isten országába való belépésről (Lk18,15-19,28). A farizeus és a vámszedő példázata tehát az Isten országa eljöveteléről szóló szakasznak záró története. A példázat üzenete szorosan kapcsolódik az özvegyasszony és a hamis bíró példázatához, annak mondanivalóját fejtegetve tovább. Az a gondolat, hogy Krisztus eljön Isten ítéletét végrehajtani minden gonosz és igazságtalan emberen, természetes módon elvezet ahhoz a kérdéshez, amely ebben a példázatban kerül kifejtésre: kik a hamisak és kik az igazak?
A példázat a két fiú (Lk15:11-32 – tékozló fiú) példázatának párja lehetne, legalább is alakilag, s némely mozzanatában. A történet annyira életszerű, hogy sokan nem is tekintik példázatnak, sokkal inkább lehetett egy valós történet, aminek Jézus szem és fültanúja volt.
· Kik a hamisak és kik az igazak?
Nagyon is könnyű az embereknek, különösen, ha valamilyen igazságtalanságot, vagy ehhez hasonlót szenvednek, saját magukat úgy tekinteni, mint ártatlanokat és jókat, és bizonyosra venni, hogy mások gonoszak. Vajon nem kísért-e minket is ez a fajta gondolkodás?
Imádságunk nem csak azt árulja el, hogy mit gondolunk Istenről, de azt is, hogy mit gondolunk magunkról. A farizeus önmagáról alkotott képét is szépen kiábrázolja az imádsága.
A példázatban szereplő farizeus nagyon vallásos ember volt, és kétségtelen az is, hogy vele és barátaival gyakran igazságtalanul bántak a vámszedők. Ez vezette őt arra, hogy saját jó cselekedetei alapján foglalja el helyét Isten előtt, és rámutasson, mennyivel jobb ember ő, mint a körülötte élő romlott életű emberek. Az emberek viszonylagos igazságnormáinak ő talán jobban eleget tett, mint a vámszedő, de lefelejtette, hogy az igaság Isten szerinti abszolút normái alapján ítélve ő is a többi emberrel, vagyis a csalókkal, vámszedőkkel, bűnösökkel együtt Isten ítélete alatt áll.
Farizeus tehát saját normái lapján mérlegelte a helyzetet, magát igaznak tartotta, Jézus szerint azonban a farizeus nem nyert elfogadást, sem megigazulást, és úgy ment haza a templomból, hogy továbbra is Isten ítélete alatt maradt.
A vámszedő magatartása teljesen eltér a farizeusétól, „ő távol állt meg” (Lk 18,13), mint a 17,12-beli leprások, elfogadva azt a szakadékot, amelyet bűnei helyeztek önmaga és Isten közé, é nem tett kísérletet, hogy áthidalja, hogy bármit mondjon valamilyen jó cselekedetéről a saját érdemére. Méltatlannak érezve magát még az égre sem akart tekinteni, megvallotta annak abszolút jogosságát, hogy Isten elítéli bűnei miatt, és teljes lelki csődjében egyszerűen isten irgalmára bízta magát. Ezen az alapon Isten elfogadta. Neki nem is kellet várnia Jézus második eljöveteléig, hogy megtudja: a templomból megigazultan tért haza (Lk 18:14). Közte és Isten között lévő távolság örökre eltűnt. Az ÚR eljövetelét bizalommal és békességben várhatta.
· Lk 9,1-14. – Megigazulva
Lukács a hamis bíróról szóló példázat mellé szokása szerint egy másik példázatot is állít az imádkozásról. De ezzel nem ismétli a témát, hanem tovább viszi és kiegészíti. Míg az előző példázat az imádkozásról Istenhez való viszonylatban szól, addig ez a figyelmünket az embertárs felé fordítja. Az imádkozásnál döntő jelentősége van nemcsak annak, hogy hogyan nézünk Istenre, hanem annak is, hogy hogyan nézünk egymásra.
Lukács bevezető szavai szerint Jézus azoknak mondja a példázatot, akik elbizakodottak, mert igazak és másokat megvetnek. („Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát” - nem abban bíznak, hogy igazak, hanem bíznak magukban, vagyis elbizakodottak, mert igazak).
„A farizeus megállt, és így imádkozott magában…” (Lk 18,11). Ezt a mondatot így is fordíthatnánk, hogy a farizeus imádkozott „magának”. Az ő imádsága igazából nem Istenhez szól, hanem önmagához és nem Istenről, hanem önmagáról. A Zak 7,5k-ben olvassunk hasonlót, ahol Isten a nép maga választotta böjtjére, azt felei, hogy a maguk kedvére tették akár ettek, akár böjtöltek. Az imádság lehet merő monológ, ha annak kifejezője, hogy más és igazabb vagyok, mint egyéb emberek. Miközben Istennek ad hálát a farizeus, valójában dicsekszik a maga teljesítményével, amiben rendszeresen gyakorolja magát.
A farizeus Isten törvényét is túl akarja licitálni. Túlteljesíteni az „ötéves tervet”. A farizeus böjtöl hétfőn és pénteken, jóllehet rendszeres böjtöt az ószövetség csak a nagy engesztelési ünnepre írt elő. (3Móz 16,29). A farizeusok szorgalmasan gyakorolták magukat a böjtben (Lk 5,33) azzal az indoklással, hogy az istentelenek bűneinek engeszteléséért és Isten uralmának siettetésért teszik.
Aztán tizedet is ad mindenből, óvatosságból még a megvásárolt dolgokból is, hátha a korábbi tulajdonos elfelejtett tizedet fizetni belőle. De nem felejtkezik közben arról sem mega farizeus, hogy felsorolja mások bűneit, rámutatva a hátul álló vámszedőre.
A példázatból kitűnik, hogy ismét a farizeusok magatartását veszi célba. De Lukács bevezetését már olyan általános és egyetemes érvényességgel fogalmazza meg, hogy megértsük: a keresztyénség számára is időszerű kérdésről van szó. Jézus nagyszerűen szemlélteti mondanivalóját: egymás mellé állítja a templomba imádkozva azt a két embert, akik a mindennapi életben is szemben állnak egymással. A példázat néhány vonással találóan jellemzi a farizeusokat. A farizeusok a törvényteljesítés rajongói voltak, ezért különösen is azokra a parancsolatokra tettek hangsúlyt, amelyek az emberek előtt is tanúsítottál buzgóságukat. Ezt mondja magáról a példázatbeli farizeus is. Másokkal összehasonlítva magát, megállapítja, hogy tisztességes és becsületes életet élt. A heti kétszeri böjtölés nem volt kötelező (Lk 5,33-39). Jézus korában különösen a farizeusok tartották ezt a szokást.
A vámszedő magatartás azonban eltér a farizeusokétól. Távol áll meg, lesüti a szemét, és a mellét veri bűnbánata jeléül. Imádsága rövid, mert nincs más mondanivalója, mint az, hogy egyedül Isten irgalma segíthet rajta. A vámszedő bűnösnek vallja magát. Ez nemcsak vallásos kifejezés az ő szájában, a vámszedőket a bűnösök közé sorolták, és ő így vallotta magát bűnösnek. Elismerte, hogy vétkezet embertársai és népe ellen. Isten elé állása teljes önrevízió.
A „… légy irgalmas nekem, bűnösnek” felkiáltás egy olyan nyelvi fordulat, amely a megengesztelődésért való esedezést jelenti, valami olyan bűn miatt, amit még jóvátenni sem tud, tehát Istennek kell tennie valamit a bűn kiengesztelésére.
Jézus kijelenti a vámszedőről, hogy ő megigazult, míg a farizeus nem. (A szenvedő igelak mögött Isten rejtőzik, vagyis a fordítás így hangozhatna: Isten ezt az embert megigazította, a másikat nem.)
Elképesztő lehetett a farizeusok számára Jézusnak ez a kijelentése. De Lukács evangéliuma szerint Jézus állandóan arra igyekezett kinyitni szemüket, hogy Isten ilyen nagy szeretettel fordul az elesettek és az elveszettek felé. Azt is nemegyszer mondta, hogy azok többet tudnak isten szeretetéről és irgalmáról, mint az igazak (Lk 7:36-50, 15:25-32).
„Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik." Ismét közmondással zárja le Jézus a példázatot, jeléül annak, hogy nem új, amit mond (Lk 14,11). Az egész ótestamentum arról tanúskodik, hogy Isten szembeszáll az elbizakodottakkal, és felkarolja a megalázottakat.
A történet két főszereplője közül a farizeus volta kegyes, vagyis a vallásos ember, de kiderül, hogy vallásossága ellenére nem ismerte Istent, aki nem azt nézi, hogy hogyan ítélje el az embert, hanem, hogy hogyan mentse meg. A vámszedő az irgalmat választotta, és ezt meg is kapta. Jézus nemcsak a farizeusoknak beszél, hanem követőinek is figyelmezteti: Isten irgalmas szeretetével tekintsenek minden emberre, vagyis nem a bűnösök felett bekövetkező ítéletet kell várniuk, hanem Istennek mentő szeretetét kell hirdetniük.
A farizeus és a vámszedő példázata tehát, mint az Isten országa eljöveteléről szóló szakasznak záró története arra hív, hogy ne az ítéletre koncentráljuk, hanem a kegyelemre, Isten bűnösöket mentő szeretetére.

· Kérdések:
1. Hogyan kapcsolódik ez a példázat az előzőhöz?
2. Az előző példázathoz képest miben mond újat ez a példázat?
3. Kiknek mondja Jézus ezt a példázatot?
4. Kikkel szemlélteti Jézus mondanivalóját a példázatban?
5. Mi jellemezte a farizeusok életmódját?
6. Mi jellemezte a vámszedő életmódját?
7. Mi alapján gondolja igaznak magát a farizeus?
8. Milyen lelkületről és gondolkodásról árulkodik a farizeus imádsága?
9. Mi alapján határozza meg a farizeus a maga igazságnormáit?
10.Miért nem kap Istentől megigazulást a farizeus?
11.Hogyan gondolkodik magáról a vámszedő?
12.Milyen lelkületről és gondolkodásról árulkodik a vámszedő imádsága?
13.Miért nem fogadta el igaznak Isten a farizeust?
14.Mi alapján fogadta el Isten igaznak a vámszedőt?
15.Hogyan akarta rendezni Isten előtt a bűn kérdését a farizeus?
16.Hogyan akarta rendezni Isten előtt a bűn kérdését a vámszedő?

Válasz