Az 1930-as évek nehéz idők voltak sokak számára Németországban. Több, mint nyolcmillió volt a munkanélküliek száma. Hozzávetőleg kétmillióan csavarogtak az országutakon – közülük sokan jó, tisztességes családból valók.
Az eisenachi főiskola vezetője, D. Paul Le Seur lelkész segíteni próbált rajtuk. Iskolájának végzett növendékei közül, aki tehette, egy darabig „csavargott”, hogy ezekkel a szerencsétlenekkel kapcsolatba kerüljön, és megmentse őket a teljes romlástól. Maga Le Seur lelkész is minden nyáron néhány hétig elindult nagy vándorlásokra, és többnyire kísérőnek magával vitte egyik növendékét is. Egy este egy „vándorlegény-szálláson” jelentkeztek, hogy ott töltsék az éjszakát.
Az otthon vezetője kérte a „vándorok” papírjait, majd így szólt jó hangosan, hogy a körülállók is meghallják:
- Tehát Paul Le Seur-nek hívnak. Van egy hasonló nevű derék és jó hírű lelkész. Őt kellett volna példaképednek tekintened, és akkor nem jutottál volna ilyen mélyre, és akkor nem kötöttél volna ki egy vándorlegény-szálláson! Szívesen adnék neked három márkát, ha más úton jöttél volna, és olyan emberré lennél, mint amilyen Paul Le Seur.
Paul Le Seur nem fedte fel kilétét.
Én is vándorútra keltem néhányszor a nyári hónapokban. Különböző lehetőségek voltak az éhség csillapítására. Minden kórházban, minden kolostorban és a belmisszió otthonaiban volt ún. szegényszoba. Minél több „ügyfél” jelentkezett, annál hígabb volt a leves.
Tulajdonképpen mindaz, amit ezek a csavargók tettek, tilos volt, a rendőrség azonban behunyta mindkét szemét. A koldusokat meg kellett volna büntetniük koldulásért; akik képes levelezőlapot festettek, és eladták, azokat tilos kereskedői tevékenységért. Akik énekkel, zenével próbáltak néhány pfennighez jutni, azokat adócsalás miatt büntethették volna meg.
Különösen érdekesek voltak a csavargók jelzései, amelyeket kerítéseken és házak falán helyeztek el. Aki olvasni tudott ezekből a jelekből, azonnal tudta, hogy csak asszonyok vannak otthon a házban, hogy pénzt is lehet-e ott kapni, vagy csak élelmet, stb.
Nem volt valami vigasztaló a vándorok számára, hogy a legtöbb házon valamilyen „tilos-tábla” volt látható. Tarka változatosságban szerepeltek ilyen feliratok, mint: „Vigyázz, a kutya harap!” „Házalás és koldulás tilos!”
Amint egy napon éhesen kóboroltam az egyik nagyobb sváb helység utcáin, az egyik kapun olyan feliratot láttam, amilyennel még soha nem találkoztam: „Itt szabad kéregetni!”
Bementem a kertkapun, és a ház ajtaján megnyomtam a csengőt. Rögtön kinyitották az ajtót, és egy idősebb hölgy fogadott nagyon kedvesen. Azzal kezdtem:
- Ilyen feliratot még egyetlen házon sem láttam.
- Mi pedig örömmel tettük ki ezt – felelte a hölgy. – Éhes? Szomjas? Vagy van valami más kívánsága?
- Igen, éhes vagyok, és szomjas is.
Finom szendvicseket kaptam és teát. Hálás köszönettel búcsúztam a ház három kedves hölgyétől.

A következő napokban állandóan erre a vendégszerető házra kellett gondolnom. Közben eszembe jutott: Hát Isten az ő Igéjében nem helyezte el mindenütt a táblát: „Itt lehet kéregetni!”? Nem az-e a mindenkori keresztyének nagy baja, hogy újra meg újra figyelmeztetni kell őket arra, amit Jakab apostol mondott: „Nincs semmitek, mert nem kéritek!” (Jak. 4:2)? Pedig milyen kedvesen biztatja az Úr Jézus az embereket: „Kérjetek, és adatik néktek! Keressetek és találtok! Zörgessetek, és megnyittatik néktek! Mert aki kér, az mind kap! Aki keres, az talál! A zörgetőnek pedig megnyittatik! Ugyan ki az közületek, aki, ha kenyeret kér a fia tőle, követ ad neki? Vagy halat kér, és kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik Tőle? (Mt. 7:7-11)
Tartsuk tehát mindenkor szem előtt az örökkévaló és gazdag Istennek ezt a felszólítását az Ő Igéjében, és kövessük azt: „Itt szabad kéregetni!”