Isten örömre hív minket – Advent 3. vasárnapja
Advent harmadik vasárnapján, amikor az adventi koszorún meggyújtottuk a
harmadik, a rózsaszínű gyertyát, a szentmise kezdő éneke így szól:
"Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr
közel van" (Fil 4,4). A régiek erről a bevezető énekről ezt a vasárnapot
az öröm vasárnapjának nevezték.
Azt hiszem nincs a világon még egy olyan vallás, mint a keresztény,
amely a böjti, a bűnbánati időben is az örömre hívja fel követőit. De
sajnos ma, amikor annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás, annyi sok baj
és szomorúság éri az emberiséget, és közte a keresztényt is, úgy tűnik,
mintha ez a felhívás süket fülekre találna. Éppen ezért érdemes röviden
áttekintenünk az egyház történetét, hogy lássuk ez a felhívás az
őskeresztények és a későbbi korok keresztényeinek életében, hogyan
érvényesült.
Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy a jeruzsálemi
őskeresztények: „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a
templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű
szívvel vették magukhoz az ételt” (2.46). E szerint Jézus első
követőinek az összejövetelét az öröm jellemzi, különösen az Eukarisztia,
a szentmiseáldozat ünneplését. Az egyháznak az örvendezők közösségének
kellett lennie, amely Jézus szeretetét sugározta, és szeretetét
terjesztette szét.
Az igazi keresztény lelkiség megőrizte mindig az örömnek ezt a
lelkületét. Ez különösen megnyilvánul a szentek életében, akik a
krisztusi törvények leghűségesebb követői voltak. Kepler püspök
mondotta, hogy a szentek „az örvendező emberek galériáját alkotják”.
Hamis az a felfogás mely szerint a szentek világ unt, szomorkodó,
besavanyodott lelkek lennének. Ellenkezőleg a szentek jellegzetes
tulajdonsága az öröm. Az állandó változatlan öröm, amelyet szüntelenül
kisugároznak környezetükre. Fényt és derűt árasztanak a világba.
Gondoljunk csak a nemzetek apostolára Szt. Pálra, aki a damaszkuszi
jelenéstől kezdve, végig járta a szenvedések véres útját, akárcsak
Mestere. Bejárta a görög-római világot és mindenütt az örömet hirdette:
„Legyetek derűsek. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja
mindnyájatoktól Krisztus Jézusban”(1 Tessz 5,16). Még a római fogságból,
bilincsekbe verve is örömre buzdít: „Örüljetek az Úrban szüntelenül!
Újra csak azt mondom, örüljetek”(Filip 4,4). Mert ez a keresztény
eszmény.
Gondoljunk az első századok dicső vértanúira! Derűs, mosolygós arccal
néznek szembe a kínzó szerszámokkal és az amfiteátrumban az öröm
himnuszát zengik az Úrnak, aki méltónak tartotta őket a szenvedésre, a
vértanúságra. - Egy második századi keresztény írás (Hermas Pastor-a)
arra buzdítja a keresztényeket, hogy „tegyék le a szomorúságot, amely a
kétségnek, kételynek s a haragnak a testvére, s elűzi magától a
Szentlelket. Inkább fogadják be az örömet, amely mindig kedves Isten
előtt”.
Sienai Szt. Katalin szokta mondani: „Hagyjátok, hogy azok, akik az
ördöghöz tartoznak, lehajtott és melankolikus fejjel járjanak. Mihozzánk
öröm illik és ünneplés az Úrban...”
Természetesen, amikor a keresztény örömről beszélünk, nem feledkezhetünk
meg Szent Ferenc atyánkról, Rendünk alapítójáról, akinek egyik
karizmája, hogy az Evangélium énekelni kezd ajkain. A nyugtatókat és
drogokat szedő mai társadalom fülébe is szokatlan dallamokat ültet el.
Bolond ez a koldus, aki a komor pápai udvar színe előtt táncra perdül és
dalra fakad? – tették fel a kérdést a jelenlévő előkelőségek. Nem, csak
egy keresztény, aki éli, amit hisz. Nála énekszó lesz a Hiszekegyből,
amit olyan gyakran mondunk szomorúan és egyhangúan. Ő felfedezi, hogy a
kereszténységgel az öröm áradt szét a földön. Általa az Élő Isten tör be
közénk, aki a Húsvét hajnala óta új életet kínál elámult testvéreinek a
lélekben, a békében, a megbocsátásban. Ferenc szerint az öröm Isten
ajándéka, a feltámadt Krisztus Lelkének gyümölcse.
Ezért Ferenc „különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig
vidám maradjon, s megőrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A
rosszkedv gonosz betegségétől a lehető legnagyobb gonddal óvakodott, és
ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült”-
olvashatjuk a róla szóló életrajzban (2Cel 125).
Így hát a keresztény öröm nem megelégedett lelkialkat vagy jó emésztés
kérdése. Ez annak tapasztalata, aki szeret, és aki tudja, hogy szeretik
úgy, ahogy van; a hívőé, aki tudja, hogy irgalomból megmentették és
megszabadították a rossz és a halál sorsszerű végzetétől.
Az öröm az a tudat szívünk mélyén, hogy Isten gyöngédsége, szeretete ott
van mindenkinek az életében. Ez a hívő ember számára TÉNY a
legkeményebb megpróbáltatásban is,
hogy az élet és a szeretet végül is győz. De
sorolhatnánk tovább a szentek életéből vett példákat. Mert nem
hiányozhat egyetlen igazi szent életéből sem az öröm. Még a legszigorúbb
aszkétákból, a bűnbánat legridegebb hirdetőinek életéből sem.
Az öröm ugyanis az életszentség fényének első sugara. A szenteknek, s
nekünk, mai keresztényeknek abban is Krisztus igazi tanítványainak kell
lennünk, hogy általunk sugározhassék az emberek felé a Teremtő jósága,
szeretetreméltósága és a keresztény vallás nagyszerűsége.
Az öntudatos keresztények: férfiak és nők, fiatalok és idősek is a
húsvéti, ragyogó és örömteli Krisztusba vetik hitüket. Számukra Isten a
forrása minden örömnek: „Te vagy az öröm, a mi reményünk és örömünk! -
vallják” A megnyílás Isten felé jelenthet-e mást, mint megnyílást az
örömre? Isten ingyenes szeretetét ízlelik és ünneplik, így keresztények
ők.
A világegyetem teremtésének, történetének, az emberi világ
felszabadításának forrása nem más, mint a teremtő és megváltó Szeretet
ingyenessége. Micsoda öröm tölt el, amikor ezt felfedezed! Szent
Ferencet is ez töltötte be. Szemébe néz a leprásoknak és szemébe néz
Krisztusnak, s fölfedezi, hogy csak a szeretet éltet. Csak ez teszi az
embert emberré, személlyé, az isteni élet részesévé, örvendezővé.
Krisztus követői befogadják Istennek ezt az ingyenes szeretetét, a szent
Evangélium kincsét és Krisztus Lelkének ajándékait. Megértik, hogy a
Boldogságok Krisztusát követni öröm. Szüntelenül hallják szavait: „Azért
jöttem, hogy életük bőségben legyen. Ahogy az Atya szeretett engem, úgy
szerettelek én is titeket. Azért mondom ezt, hogy az én örömöm legyen
tibennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 10,10; 15,9-11). Ilyen
örömhírt az ember nem tud magában tartani, ezt tovább kell adnia.
Ha van valami, amivel felkelthetjük mások érdeklődését hitünk, vallásunk
iránt, az éppen a belülről sugárzó öröm, amely az Istennek való
átadottság gyermeki bizalmából fakad.
A Quo Vadis nagyszerű regényének, s filmjének egyik főhőse, a még pogány
Vinicius megkérdi Péter apostolt: „Görögország teremtette a szépséget
és bölcsességet, Róma a hatalmat, de a keresztények mit tettek, mit
adtak a világnak?” Péter apostol válasza: „Mi hoztuk a
szeretetet!”(Cap.32) Igen a kereszténység a szeretet vallása. A szeretet
törvényét hirdeti az emberiségnek. A szeretetet, amely maga az Isten, a
szeretetet, amely Jézus Krisztus, a szeretetet, amely az élet reménye
és eszménye. Kereszténység szelleme nem a szolgaság, nem a durva
erőszak, hanem a „fogadott fiúság” lelke. A szelídségé, az örömé, a
szabadságé és az életé, amit ez a világ nem adhat meg.
Éppen ezért a kereszténység egyedül Istenben kutatja az öröm titkát és
forrását. Az öröm elválaszthatatlan Istentől, mert szentségének,
igazságosságának és végtelen tökéletességének a gyümölcse. Így az igazi
öröm elengedhetetlen feltétele Isten keresése. A Hozzá való simulás.
Akaratunknak az Ő akaratához való igazítása. Az evangéliumi törvény
szerint élt élet... Így megtisztul az öröm és megtermékenyül. Közben
rádöbbenünk arra, hogy csak az egészen keresztény lélek tud igazán és
teljesen boldog lenni.
Ugyanis az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit
saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal
való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha
befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Isten az emberek sokaságát - akik
belekeseredtek önszeretetükbe, akik önmaguk uraiként, s mégis a
gazdátlan kutya riadt tekintetével élik le életük legjavát, - őket is
éppen rajtunk, a mi örömünkön keresztül szeretné magához vonzani.
Isten azt akarja, hogy az öröm és a remény hírnökei legyünk számukra.
„Mint a tökéletes boldogság hírnökei, minden körülmények között azon fáradozzanak, hogy másoknak örömet és reménységet adjanak” – áll a FVR regulájában (19.).
Az evangéliumi öröm meghívás a reményre és az életre. Testvéremnek,
férjemnek, feleségemnek, gyermekeimnek, szomszédomnak, munkatársamnak
szüksége van az én örömömre, hogy élhessen, ahogy nekem is az övékre.
De hogy lehetnénk mi a reménynek és Isten örömének ügynökei, amikor
elborult tekintettel, kimerültségtől és át nem adott gondoktól
megkeseredett szívvel magunk is elveszett bárányoknak számítunk? Nem
tehetünk mást, minthogy újra és újra Reá hagyatkozunk. Felsokasodott
gondjainkat gyermeki bizalommal adjuk át ismét Neki, hogy
felszabadulhasson bennünk az öröm, mely hitünk védjegye. A keresztény
ember öröme olyan, mint egy pecsét, amely hitelesíti a hitünket.
„Ezeket azért mondtam nektek, - mondja az Úr - hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen”(Jn 11).
Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő
Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában,
egy imádsággal, a lélek mélyéről fakadó örömmel és jó-cselekedetekkel
teli várakozásban.
Kommentáld!