Fotó: Fábián Attila

Egy új esztendő küszöbén állunk. Kívángatjuk egymásnak a boldog új évet, de a bennünket körülvevő világ nem sok reménységre ad okot. Ön hogy látja ezt?  
– Nagy baj van itt Európában. De annyira nagy, hogy magam is megijedtem. Mégis, éppen most érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelent a természetfölötti remény. Hiszen nevezhetjük-e a reményünket természetfölöttinek akkor, amikor az egyházszervezetünk szilárd, van elegendő papunk, és a hívek tódulnak be a templomba? Vagy nem akkor születik meg az a bizonyos remény – amelyről Szent Pál azt írja, hogy nem csal meg –, amikor meginognak a bizonyosságok? Úgy látszik, én is most kezdek természetfölötti reménnyel remélni. Ez nem önszuggesztió, hanem a hit lényege. Hiszen Jézus Krisztusban hinni olyan reménység, amely természetfölötti ugyan, de alkotó és társadalmat megújító is egyben.

Mit értsünk ezen?
– Sosem felejtem el Monseigneur Henrion ferences atya egyik történetét. Nyugdíjas püspök volt már, amikor találkoztam vele. Ő alapította meg 1961-ben a togói egyházmegyét. Segítette a munkáját néhány megkeresztelt és katekéta is. A kezdetekről szólva mesélte, hogy nem prédikálással akartak téríteni. Egészségügyi központot hoztak létre, tanították a gyerekeket, és kutat ástak. Ez utóbbi nagyon fontos volt. Togóban akkor még, akár Jákob idején, a kút köré szerveződött a kultúra. A kútásás nagy eseménynek számított. Az egész falu lázban égett, az asszonyok sütöttek-főztek, a gyerekek ott játszottak a munkálkodó férfiak körül, kíváncsian várták, mikor fakad föl a víz. De a víz nem fakadt föl. Elmúlt egy hét, elmúlt két hét. A pogányok mind eloldalogtak. A keresztények tovább ástak, és egyszer csak megjelent, amire vártak. Azok, akik kitartottak, amellett kardoskodtak, hogy nem adnak a vízből azoknak, akik föladták a reményt. De a püspök leült közéjük, és azt mondta nekik: „Ez a víz nem a tiétek. Nem dönthetitek el, hogy ki igyon belőle, és ki nem.” A természetfölötti gyógyítja a természetest. Ha bezárkózunk a természetesbe, és nem nyílunk meg a természetfölötti reményre, akkor az egész élet, az egyház élete is elsivárosodik.

Egy ciszterci atya az egyik előadásában arról beszélt nemrég, a szerzeteseknek fontos küldetésük, hogy visszaadják az embereknek a reményt.  Ön is így gondolja?
– Nem tudom. Már úgy vagyok a szerzetességgel, mint Udvardy Erzsike – akihez oly közel kerülhettem – a festészettel. Annyit faggatták a riporterek arról, hogy szerinte mi a festészet célja, míg végül ezt mondta: „Semmi. Nem tudok célt, egyszerűen festenem kell.” Én pedig azt mondom, a szerzetesnek élnie kell. És úgy kell élnie az evangéliumot, hogy az élete túlcsorduló legyen. Olyan, amelyet észrevesznek az emberek, amely vonzó mások számára. Én ezt nevezem küldetésnek. Természetesen ki lehet menni az utcára téríteni, föl is lehet vonulni, plakátokat is ki lehet ragasztani. És lesz is, akit ez megfog. De nekünk most leginkább az jelentené a missziót, ha mi magunk egyházzá válnánk végre. Mert a só kezdte ízét veszteni itt Európában. Ha Krisztus szerint élünk, azt nem lehet elrejteni. Izajás próféta könyvének második fejezetében így ír: „Erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lesz a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok”(Iz 2.2). Jézus is azt mondja: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” (Jn 6.44).