A Szentatya szándéka jegyében meghirdetett imanap Márfi Gyula érsek szentmiséjével kezdődött, melyet Nagy Károly apát-kanonokkal és Felker Zsolt atyával mutatott be.

Ezt követően szentségimádással kapcsolódtak a világméretű könyörgéshez

Szentbeszédében a főpásztor a szíriai helyzetet érintve rámutatott:

A mohamedán államok közül Szíria az, ahol a legtöbb keresztény él ma is. Kolostoraik, templomaik idáig békében élték meg a körülményeket. Kétségtelen, hogy a mohamedán állam a katolikusokat nem támogatta, mint ahogy tette azt a muzulmánokkal, de nem is üldözte őket. Így az ott élő keresztények külföldi segítséggel eddig fönn tudták tartani magukat, meg tudták őrizni épületeiket. Bár politikai kérdésekben nem feladata a véleményalkotás, mondta az érsek, annyit azonban feltétlen látni kell: függetlenül attól, hogy a szír államfő, Asszad, diktátor-e vagy sem, korábban bizonyos rend uralkodott országában. Amint ez jellemezte korábban Irakot is, meg Egyiptomot is.

De amióta az Egyesült Államok – úgymond – „demokráciát importált” ezekbe az országokba, azóta nincs rend, azóta teljes anarchia lett úrrá. A keresztényeket is üldözik. A legveszélyeztetettebb terület eddig Irak és Egyiptom volt, s most ugyanaz a helyzet kezd kialakulni Szíriában is. Ha megdöntik a jelenlegi rendszert, akkor nagy a veszélye annak, hogy szélsőséges muzulmán elemek kerüljenek hatalomra, és teljes anarchia következzék, a kereszténységet pedig egyszerűen kiirtsák.

Meggyőződésem, mutatott rá a főpásztor, hogy ezeket a háborúkat, melyeket az Egyesült Államok kezdeményez, sosem az a cél vezérli, amit mondanak. A háború elsősorban a fegyvergyárosok érdeke, abból származik a profitjuk. S az állam is ezért áll mögöttük, hiszen neki meg adóbevételei származnak mindebből. És persze a hegemónia-tudat is szerepet játszik a háborúkban, annak a megmutatása, hogy „ki az úr a világban”.

A mostani helyzet annyira bonyolult Szíriában, hogy nincs aki ma meg tudná mondani, milyen lépés volna a tökéletes megoldás a béke érdekében, mondta az érsek. Mindenesetre, a keresztény ember vallja, hogy az imádság a békéért nem haszontalan dolog, hiszen Isten nélkül nincs biztonság, Krisztus nélkül nincs béke, mutatott rá.

A zsoltárost idézte, aki csodálatos költőiséggel rajzolja meg az ember földi útját: Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő, s már vége van: a helyét sem ismerik többé. Porszem, füst, pára, lehelet, sóhaj, megnyúlt árnyék, száradó fű, hervadó virág, vándor és jövevény, akinek csak arasznyi őrállás az élete itt a földön. Védelmet, biztonságot, erőt, méltóságot csak Istentől kaphat. S mindez vonatkozik az országra is.

A próféták és a zsoltárosok is elmondják: emberekben, fegyverekben nem helyes bíznia az embernek. Arra kell elsődlegesen is kérnünk Istent, zárta gondolatait, hogy adja meg a belső békénket, mert azzal a külső békét is építhetjük környezetünkben. Mert akkor Krisztus békéjét fogjuk sugározni és mások is megérintetté válhatnak ettől. Ezért imádságra hívott fel Márfi érsek, hogy azoknak a lelkében is megteremtődjön a benső béke, akik most háborút kiáltanak, és rádöbbenjenek, hogy igazi boldogságot fegyverekkel, pénzzel, erőszakkal nem lehet elérni.

Befejezésként Ady Endre Imádság háború után című versét idézte az imavirrasztás jegyében:

„Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke…”

Magyar Kurír/ Toldi Éva