Imakurzus a Martineum Felnőttképző Akadémián

Három hónappal ezelőtt a kötelező (?) szorongás első félórája után hamar kiderült számunkra (ismét), hogy az Istent-keresők társaságában jó lenni. A befogadó intézmény kényelme és adottságai, a kurzust vezető szociális testvérek megannyi apróságban megnyilvánuló szeretete nemcsak a kezdeti feszültség oldását hozta meg, hanem az egymásra figyelés ajándékát is. Erika, Kati, Mária és Vali testvérek óvatos tapintattal vezettek bennünket a különböző imamódok megismerésében, kipróbálásában – meghagyva kinek-kinek a választás lehetőségét.

Valójában azt próbálgattuk, kinek melyik módon lehet nagyobb esélye közelebb kerülni az Úrhoz, megtalálni a mindennapi imádkozás személyes életébe illeszkedő idejét és módját. Több megoldást, hasznos tanácsot kaptunk, s megismerve egymás imagyakorlatát, bizony magunkra ismertünk mások töprengéseiben, bizonytalanságában, értetlenkedéseiben. Lassan aztán tisztult a kép, s talán mindannyiunk életében hozott előnyös változást ez a havonta visszatérő, majd egy egész napot ennek szentelő együttlét.

A hétköznapok – fontosságtudatunk által inspirált süket és vak – rohanásában üdítő megállást, oázist jelent(he)tett ez a három nap. A feltételes mód annak is szól, hogy bizonyára nem egyforma intenzitással, nem egyformán teljes elégedettséggel vettünk részt benne és arattuk le gyümölcseit. Az egyformán megélt tapasztalat talán csak az lehetett, hogy jól éreztük magunkat egymás és az Úr társaságában. A kurzus hozadékaként majd’ mindenki mást tartott fontosnak feljegyezni, s hasonlóképp más-más üzeneteket küldtünk leendő imakurzusok tagjainak. Ezek gyűjteménye adhat kis bepillantást a résztvevők gondolataiban lerakódott tapasztalatokba is:

Az ima eddig nekem valamiféle mitikus varázslat volt, ami másoknak már megadatott. Mondván én még csak tanulok, ezért nem részesülök ebben a varázslatban. Az „Úton Isten felé” kurzuson a szociális testvérek mutatták meg, hogy tudatos, értelmes lelki történésről van szó, ami megtanulható.

Ha szólsz Istenhez, az személyes legyen! Isten jelen van, ne feledd! Várja, hogy szólj, kérj, hált adj, szeress!

A mi Istenünk személyes Isten. Lépj kapcsolatba vele, aki keresd őt! Minden nap elcsendesedve, konkrét időt szánva a vele való találkozásra, együttlétre! Légy kitartó, és szól hozzád!

Megtanított meghitt kapcsolatba kerülni, lenni a Jóistennel.

Ne aggódj, nincs külön életünk az Istennek és a világnak – ezért saját életünket, érzéseinket visszük Isten elé az imáinkban. Ismerd meg, s aztán add át magad az Úrnak mindennapi beszélgetéseitekben. Légy őszinte. Megéri!

Bátorság! Kitartás! Alázat!

Az imádságok segítenek megismerni az utat Istenhez és megannyi arcát, amit felénk megmutat.

Az imaiskolát ajánlom fiataloknak és felnőtteknek. Ezáltal közelebb kerülhetünk Istenhez, és megtapasztalhatjuk végtelen szeretetét és jóságát. Nagyon jól éreztem magam ebben a közösségben, kár, hogy vége van.

Hétközben többször eszembe juttattam az imaiskolán hallottakat, és felidéztem magamban az ottani nyugodt, békés légkört. A társak egy-egy szép gondolata, imája is többször felidéződött bennem. Az imaiskolában az is jó, hogy jó az Istent keresők táborához tartozni. Soha ne kerüljek rosszabb társaságba!

Szöveg: Pósfai Péter és a kurzus résztvevői Fotó: B. Markovits Eszter