Az utóbbi napokban ismét az erőszak az úr Szentföldön. Az erőszakhullám, szomorú ezt leírni, Jeruzsálemből indult. A több évtizedes ellenségeskedés megszüntetése érdekében a pápák mindig fölemelték szavukat, sürgetve a békét, az igazságosságot és a kölcsönös kiengesztelődést. Így tett most Ferenc pápa is, aki néhány napja Jeruzsálem békéjéért imádkozott, hogy megőrződjék a Szent Város „vallási sokszínűsége, multikulturális identitása”, s a testvériség győzzön az újra s újra kiújuló erőszak felett.

A Közel-Kelet évtizedek óta a háborúk, belső villongások színtere. A keresztényeket főleg a Szentföld sorsa foglalkoztatja, bár aggodalommal figyelték-figyelik a szíriai, libanoni stb. eseményeket is.

A huszadik század elején Palesztina földjén elsöprő többségben éltek arabok a népesség mintegy négy százalékát kitevő zsidósággal együtt (a palesztinok kb. 11 százaléka volt keresztény, a többi muszlim), ez az arány azonban az első világháború idején és az azt követő években a zsidó bevándorlás miatt jelentősen megváltozott. Az első világháború után a Szentföld angol mandátum lett, de a második világháború után Anglia – a folyamatos etnikai villongások miatt – visszaadta a mandátumot a nemzetközi közösségnek. Az ENSZ felosztási terve a terület több mint felét a leendő Izrael államnak ítélte úgy, hogy ezen a területen több százezer palesztin élt. A ENSZ 1947 őszén fogadta el a felosztási tervet, a tagállamok közül 33 szavazott igennel, 10 tartózkodott, 13 pedig elutasította a tervet. Mondhatjuk tehát, hogy az ENSZ tagállamai megosztottak voltak a kérdésben, a palesztinok pedig ellenezték a szerintük igazságtalan döntést. Tiltakozásuknak volt alapja: Palesztina népességének több mint kétharmada arab volt, érvelésük szerint a természeti erőforrások többsége is a leendő Izrael területére esett, s mivel Izrael alapító atyái kifejezetten zsidó államban gondolkodtak, a palesztinok veszélyben érezték jövőjüket, hiszen a leendő zsidó állam területén élő populációnak közel a felét tették ki. Már Izrael állam 1948-as kikiáltása előtt erőszak dúlta a Szentföldet, a zsidó állam megalakulása után pedig kitört a háború: Egyiptom, Jordánia és más arab államok támadták meg a frissen megalakult zsidó államot. A konfliktus fegyverszünettel ért véget. Izrael a háború során újabb területeket szerzett meg, így az ENSZ határozatához képest, a megszállás révén, „megnagyobbodott” a zsidó állam. Fontos megjegyezni, hogy Izrael közel 700 ezer palesztint üldözött el földjeikről, akiknek a visszatéréshez való jogát később sem ismerték el, javaikat elkonfiskálták. A palesztinok önálló állama azóta sem jöhetett létre.

Kardinális kérdés Jeruzsálem ügye. Az ENSZ határozata a Szent Várost és környezetét egyik félnek sem ítélte oda, Jeruzsálemet corpus separatumként nemzetközi felügyelet alá helyezte. Az 1948-49-es háborúban a város egyik felét a zsidó állam, a másikat Jordánia foglalta el, s Izrael csak az 1967-es háborúban szerezte meg az egész várost, amelyet később a zsidó állam „örök” fővárosának nyilvánított. A nemzetközi közösség azonban nem fogadta el Izrael újabb s újabb hódításait (így Jeruzsálem bekebelezését sem), ENSZ-határozatok sorozata szólította föl a zsidó államot a megszállt területekről való kivonulásra (érvényes ez például a Szíriától elvett Golan-fennsíkra is, amelyet Izrael nemcsak megszállt, hanem később annektált is, de a ma is érvényes ENSZ-határozatok szerint a zsidó államnak ki kell vonulnia erről a területről is.)

E röviden vázolt események következtében a palesztinok ma már az egykori Palesztina területének csupán a töredékére tartanak igényt – Kelet-Jeruzsálemmel, mint leendő fővárossal. Ebbe azonban az izraeli fél nem hajlandó belemenni.

Az izraeli megszállás hívta életre a palesztin ellenállási mozgalmakat. Az eszközök tekintetében a palesztinok megosztottak, hiszen a békés rendezés hívei mellett jelen vannak azok is, akik az állami terrort ugyancsak terrorral viszonozzák. S ez ördögi kör, hiszen az erőszak erőszakot szül. Bár igaz, hogy a békés tárgyalások eddig nem vezettek eredményre, de azt is tudjuk a történelemből, hogy a terrormentes ellenállás sok esetben nagyobb eredményeket ér el, hiszen előbb-utóbb elnyeri a nemzetközi közösség erőteljes erkölcsi és jogi támogatását is.

Ebben a helyzetben mi volt a Szentszék álláspontja? A Vatikán, tudjuk, segélyszervezet útján támogatta a libanoni, jordániai menekülttáborokban élő, elüldözött palesztinokat, és Izraellel nem létesített diplomáciai kapcsolatot. Erre csak az 1990-es évek derekán került sor, II. János Pál pápa pontifikátusa idején. Miért ódzkodott a Szentszék a diplomáciai kapcsolatok felvételétől? Azért, mert Izrael állam határai nem estek egybe a nemzetközi közösség által elismert határokkal, s mert a Szentföld helyzete, a palesztinok ügye rendezetlen volt. A 90-es években úgy tűnt, a békefolyamat gyümölcsöt terem, az 1993-as ún. oslói megállapodás értelmében hamarosan létrejön az önálló palesztin állam, a Szentföld helyzete rendeződik. Ez azonban hiú remény volt. A palesztin állam nagyobbik részét kitevő Ciszjordániában sorra épültek az illegális zsidó telepek (ezt a folyamatot a nemzetközi közösség újra s újra elítélte), a zsidó állam terrorveszélyre hivatkozva falat épített, elvágva ezzel egymástól palesztin településeket, családokat. Ezekben az ügyekben a Szentszék is többször megszólalt. Hogy csak egy szép példát említsünk: XVI. Benedek pápa szentföldi látogatása során a nemzetközi közösség által megbélyegzett falépítésről sem hallgatott.

2009 tavaszán XVI. Benedek pápa ellátogatott a Szentföldre. A palesztin elnökkel való találkozás után beszédet mondott Betlehemben – május 13-án. Részlet:

„Mélyen megindított azoknak a beszámolója, akik a Ciszjordániában és Gázában élők körülményeiről beszéltek. Biztosítalak mindnyájatokat, hogy a szívemben magamban viszlek benneteket, és nagyon kívánom látni a békét és kiengesztelődést ezeken a meggyötört földeken.”

 Ezután a pápa az elűzött palesztinokra és az Izrael által illegálisan épített falra utalva ezt mondta:

„Elszoruló szívvel láttam a menekültek helyzetét, akiknek a Szent Családhoz hasonlóan el kellett hagyniuk otthonukat. S láttam a falat, mely benyúlik a ti területetekre, és elválasztja a szomszédokat és családokat, körülveszi a szomszédos tábort, s jórészt eltakarja Betlehemet. Jóllehet a falakat könnyű felhúzni, mindnyájan tudjuk, hogy nem állnak örökké. Le lehet rombolni őket. Mindenekelőtt azonban azokat a falakat kell eltávolítani, melyeket a saját szívünk köré emelünk, a barikádokat, melyeket felebarátunk ellen építünk. /…/ Erősen kívánom nektek, Palesztina népe, hogy ez minél előbb megtörténjék, s végre békének, szabadságnak és stabilitásnak örvendezhessetek, amit oly régóta nélkülöztök.”

A palesztinok sorsát a menekülő Szent Családhoz hasonlító pápa szavai több mint tíz éve hangzottak el, a palesztin ügy azóta sem mozdult el a holtpontról. Az viszont nagy előrelépés volt, amikor Ferenc pápa pontifikátusa idején a Szentszék elismerte a Palesztin Államot, s a két állam között létrejött a diplomáciai kapcsolat. Ezt a lépést az izraeli kormány bírálta, mert a zsidó állam szerint a Vatikán döntése akadályozza a békefolyamatot (hogy miért, az nem derült ki az izraeli külügyminisztérium nyilatkozatából). Amikor az amerikai elnök döntése értelmében az USA nagykövetségét áthelyezték a megszállt Jeruzsálembe, Ferenc pápa is fölemelte a szavát a döntés ellen, s arra hívta föl a figyelmet, hogy a Szent Város korábbi státusát fenn kell tartani. Az elmúlt napokban is megszólalt a pápa, s fölhívta a figyelmet arra, hogy az erőszak erőszakot szül. Május 16-án kelt üzenetében ezt írta:

„Imádkozzunk továbbra is, hogy az izraeliek és a palesztinok megtalálják a párbeszéd és a megbocsátás útját. Imádkozzunk az áldozatokért, különösen a gyermekekért; imádkozzunk a békéért.”

A pápa a megölt, megsebesített gyermekekkel kapcsolatban úgy fogalmazott, az „ő haláluk annak jele, hogy az emberek nem építeni akarják a jövőt, hanem lerombolni”. A pápa a nemzetközi közösség segítségét is kérte, hogy a fegyverek zaját a béke megteremtésének igénye váltsa fel, s „kitartó” imára hívott föl, hogy „izraeliek és palesztinok megtalálják a párbeszéd és a kiengesztelődés útját, s türelmes építői legyenek a békének és az igazságosságnak”.

Ebben az üzenetben az „igazságosság” az egyik fontos kulcsszó, hiszen az érdemi párbeszéd és a valós béke fundamentuma az igazságosság. Palesztina népe erre vár évtizedek óta, a Szentszék is ezt sürgeti.

Az Egyház álláspontja tehát világos, kommentálni felesleges. Éppen ezért meglepő, hogy bizonyos magyarországi, magukat kereszténynek nevező körök egyoldalú, méltatlan nyilatkozatokkal vétenek az igazságosság követelménye ellen. Az egyik magyarországi, viszonylag csekély olvasottságú honlapnak öt közéleti szereplő (történész, újságíró stb.) nyilatkozott, köztük egy magát kereszténynek és konzervatívnak nevező portál főszerkesztője is, aki az igazságosság szempontját figyelmen kívül hagyva azt mondta, hogy – idézzük – „mélyen együttérzek az izraeli emberekkel”, majd „iszlamista terror”-t emlegetett. Legyen az ember keresztény vagy nem-keresztény, ha érző ember, minden áldozattal „együttérez”, de az egyoldalú, ki tudja milyen szempontok szerint motivált „együttérzés” – vétség az igazságosság ellen. A Szentföldön a legfrissebb hírek szerint a palesztin halálos áldozatok száma kétszázhoz közelít (hogy Gázában a bombázás okozta romok még mennyi halottat rejtenek, ki tudja), köztük sok nő és gyerek; az izraeli áldozatok száma ennek tíz százalékát sem éri el. Áldozat és áldozat között nem szabad különbséget tenni. Ezért fájdalmasan szomorú olvasni, hogy a palesztinok nagyságrendekkel nagyobb szenvedéséről a keresztény nyilatkozó hallgat. Az ő sorsuk miért nem vált ki együttérzést? Keresztény ember miért tesz különbséget ember és ember között? S miért nem veszi figyelembe a történelmi előzményeket, egy sokat szenvedett, elnyomott nép sok-sok évtizedes vágyát az önrendelkezésre, az alapvető emberi jogok érvényesülésére?

Kövessük a pápa intelmét. Imádkozzunk azért, hogy „a párbeszéd, az igazságosság és a béke győzzön” a Szentföldön, s hogy megvalósulhasson az, amiről 2014. május 25-én, Palesztina számunkra különösen fontos helyszínén, Betlehemben beszélt Ferenc pápa:

„Az ellenségeskedés már oly sok nehezen gyógyuló sebet ejtett: bizonytalanságot, elszigeteltséget, az emberi jogok megtagadását, egész közösségek kivándorlását, megosztottságot és rengeteg szenvedést követelt. Eljött a pillanat, hogy mindenki bátran a nagylelkűség és a kreativitás útjára lépjen, és a közjót szolgálja.”