Kétféleképpen lehet az imádságról írni: kívülállóként vagy úgy, hogy az ember maga is gyakorló imádkozó... Életem jelentős szakaszában - 14 és 18 év között, ezt biztonsággal mondhatom mert emlékszem rá -, nem imádkoztam. Egy kicsit se... Valamikor érettségi előtt egy-két nappal kezdtem el mondogatni a Miatyánkot, nemcsak a közeledő megméretetés miatt, hanem szüleimért, akik egy motorbaleset következtében mindketten kórházban feküdtek. (Mindkettőjüket műtötték is, édesapám a balesetből fakadó szövődménybe halt bele néhány évvel később, alig hatvanévesen...)

Magam tapasztalatából, no meg a világba is kitekintve látom, hogy imádság nélkül is tud élni az ember... A vallásszociológiai felmérések szerint azonban az emberek 95%-a - a maga módján ugyan -, de vallásos érzületűnek tartja magát. A "nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja"-típusú "vallásos" embertől az ultra-kegyesig igen széles a skála. Az bizonyos, hogy imádkozó élet nélkül is kívánja az ember a szakrális pillanatokat, szeretne ünnepelni, de az ünnep igazi méltóságát, "horizonton-túliságát" azonban mindig és mindenkor az Abszolútum, azaz az Isten adja. Létünk értelme ugyanis a létünkön kívülálló megismerésére való törekvésünk.

Aki nem törekszik az imádságra - azaz nem ütközteti gondolatait/elképzeléseit/ tapasztalásaiból fakadó érzéseit a valósággal -, az él ugyan ebben a világban, de lelkileg halott. A világ ún. tudományos megismerése soha nem képes azt a teljességet nyújtani, amit az imádkozó élet biztosíthat. Az előbbi ugyanis úgy általában, tőlem függetlenül, az egyetemesség, az objektivitás és a filozófiai megközelítés igényével bír, míg a személyes hit, melyben Én vagyok a legfontosabb, az én életemben a teljességet (a nekem rendelt sorsszerűt, a kegyelemből nekem jutottat) nyújtja. Aki nem rettent meg soha egyetlen pillanatra sem kicsinységétől, a nevetséges, jobb esetben 70-80éves nyúlfarknyi kis életének porszem-voltától, az nem értheti meg, mit keres, mit akar az imádkozó ember...

Ahogyan minden ember másként néz ki, más szokásokkal bír, másképpen beszél és másképpen gondolkodik, ugyanúgy másképpen is imádkozik. Az imádkozásban soha nem a forma, a mennyiség számít, hanem a "minőség". Őszinte vagy sem, s az Egyhez (vagy Három-Egyhez) szól vagy csak úgy magában zeng, zsong-bong... Ahol egy irányba, az Isten irányába néznek, ott egység uralkodik. Nem a formában, az intenzitásban, hanem a tartalomban...

S miért kell szüntelenül imádkoznunk? ...Hogy ne felejtsük el: istenképű embernek teremtett minket meg a JóIsten, hogy szeretetből, szeretet által a Szeretetnek éljünk...

(FORRAS:NET)