Ifjú emberként nagy elkötelezettséget kívánó munkát választottál. Hogyan alakult ki ez a hivatás?

Itt az oratóriumban nőttem fel. Nagybátyám, aki szalézi szerzetes, tíz évesen hozott ide. Először csodálkoztam miért kell ilyen messzire utazni, mert otthon is tudunk focizni a téren. Aztán megtetszett. Annyira, hogy elkezdtem naponta jönni. Barátokat szereztem, ment a foci, az udvaron nagy volt az élet. Télen pedig benn folytatódott a játék. Óriás rulett partikat játszottunk. Mindig volt velünk szalézi. Bizonyos dolgokat akkor feleslegesnek éreztem, nem értettem például miért olyan fontosak az imák, a színpadi előadások, miért nem hagynak békén, ha egyedül maradok. Elfogadtam a szabályokat, és lassan meg is értettem, mi miért van. Aztán animátor lettem, 10 éven át csináltam, és az egyetemen olasz szakra kezdtem járni. Amikor befejeztem, ajánlotta fel a rend az ifjúsági referensi munkát. Örömmel vállaltam.

Mi a feladatod ifjúsági referensként?

Koordinálom a tartomány ifjúsági munkáját, szervezem a központi programokat, foglalkozom az animátorokkal, az oratóriumokkal, felkeresem a magyar szalézi házakat. Évente két lelkigyakorlatot szervezünk, adventben és nagyböjtben serdülő és ifjúsági korosztályok számára. Országos programunk az animátorok évi kétszeri találkozója, ahol összegyűlnek az ifjúsági vezetők az egész országból, és képzést kapnak. Ez a formai oldal. A legfontosabb azonban, lelket adni az ifjúsági munkának, hogy ifjúság- és hivatáspasztorációvá váljon.

Ebben van a legnagyobb nehézség, ismerve az uralkodó közömbösséget.

Valóban nehéz ma lelkesnek lenni és maradni. Elég, ha végignézünk egy híradót, vagy elgondolkodunk a saját életünkön. Fiatal vagyok, merre induljak el, hogyan lesz lakásom, autóm? Vannak kilátásaim? Olvastam egy statisztikát, ami azt mutatta, mennyi fiatal lakik még otthon szüleinél. A világ azt teszi a vállunkra, hogy fel kell adni, nincs értelme. Don Bosco nagy ebben, nem világrengető terveket vet fel. Azt mondja a fiataloknak, hogy a hétköznapokban, az apró dolgokban tegyék jó szívvel, becsülettel a dolgukat. Azt a kicsit, ami a feladatuk, és menni fog előre az életük. „Légy vidám, tedd a jót, és hagyd a verebeket csiripelni” – teszi hozzá, amit csak felnőttként értettem meg igazán. Ezt kell átadni, ha reményvesztett emberekkel találkozok, gyerekkel, akiknek otthon kevés jó jutott. Meg kell mutatni, hogy az élet jó, Isten azért adta nekünk, hogy boldogok legyünk.

Működik, átadható a lelkesedés?

Animátornak, lelkesítő embernek nevezzük az önkénteseinket. Ők azok, akik a szürke dolgokat feldobják. Úgy gondolom, az egyházra is ráfér, hogy üdén éljük meg a hitünket. A fiatalok mindenre lelkesíthetők, ha jó példát látnak maguk előtt. Beszélni nem elég, ha látják a példát, készek követni. A gyerekek versenyeznek azért, hogy animátorok legyenek, számolják az éveket. De a jó példa kell. Érezzék, hogy közel vagyunk hozzájuk, és szeretjük őket.  Ez a felelősségünk. Meg kell szerettetni magunkat, ha szeretnek, elfogadják, amit mondunk. Erre mutat utat Don Bosco. Ha új gyereket látok az udvaron, odamegyek hozzá, mondok neki valamit, addig viccelődök vele például, amíg nem kezd el nevetni. Ha ez sikerül, már megnyertem.

Az oratórium ma is a fő találkozási terep a fiatalokkal?

Igen, ma is bármikor jöhetnek a gyerekek, de sajnos emberhiánnyal küzdünk. Vannak klubfoglalkozások, korrepetálás, három délután játék, csütörtökön hittan. Az udvar nyitva van, be lehet jönni, de nem az igazi, ha nincs a gyerekkel szalézi. Nem azt mondom, hogy nagy programokat kell szervezni, de elengedhetetlen a szalézi jelenlét. A jövőre nézve kiemelt célom, hogy ebben megoldást találjunk.

Kik járnak ma az oratóriumba, és hogyan fogadják a közös imát?

Gyerekként minket minden este behívtak misére, ma ez nincs, de nem is lehetne megcsinálni a mai gyerekekkel. Újra megtaláltak minket a szegény gyerekek, a közelben lévő két anyaotthonból jönnek például. Nekik nagyon örülünk. Szeretnek idejárni, majdnem mindenük, hogy jöhetnek. Az anyaotthon-iskola és az oratórium háromszögében élnek.  Számukra az a jó példa, hogy vidámak vagyunk, és soha nem éreztetjük, hogy nincs időnk rájuk. Megtapasztalják, hogy fogunk, akarunk és tudunk segíteni. Az imádságaink megvannak, mellette fontosak a személyes beszélgetések és az élmények nyújtása. Nem programszervezést végzünk, hanem pasztorációt. Amit teszünk, annak Istenre kell mutatni. Egy fülbe súgott szó, játék közben mondott találó mondat, sokkal jobban megmarad, és többet ad, mintha prédikálna valaki. Ez a mondat neki szól, és attól jön, aki szereti.  Így tudom lassan az Isten tenyerére helyezni. Ha kialakul a hit csírája, akkortól kezdve biztosabb az út. Ehhez vagyunk mi a mankók.

Animátorként maradnak meg ebben a közösségben a gyerekek?

Kétszáz felett van ma az animátorok száma, és minden szalézi városban van képzés. Ez 14 évesen kezdhető, két éven át tart. Idősebbeknek rövidebb, de nekik pedig a szalézi szellemiséget kell elsajátítani. A képzést gyakorló animátorok tartják, a tartalom része Don Bosco élete, pedagógiája, de a gyermeklélektan is. Egy fiatal legkorábban 16 évesen hívható animátornak, amikor narancssárga kendőt kap. Ez jelzi, ő biztos emberré vált. Rábízhatunk feladatokat. Ők is közösséget alkotnak, számos programot szervezünk nekik. Elsősorban helyben, mert a lényeg, a nevelés is helyben folyik.

Trauttwein Éva/Magyar kurír