Huzsvár László a Jugoszláv Királyság területén, a magyar határtól mindössze néhány kilométerre, Horgoson született, 1931. február 21-én. Apai ágon gazdag paraszti, anyain pedig tanítói családból származik. Nem titkolja, hogy emiatt súlyos feszültségek alakultak ki a családban, apai nagyapja ugyanis kizárólagos értéknek a gazdálkodást tekintette. Huzsvár László özvegyen maradt nagyanyja pedig kiutasította a saját fiát, menyét és unokáját a családi házból, ahogy a főpásztor visszaemlékszik: „a tehetős parasztemberek sajátos felfogása hadat üzent a csak gyenge fizetésű tanító úr családjának, különösképpen az anyámnak, aki hozományként nem vihetett a házasságba harminc-negyven földet.” A két család közötti feszültség véglegessé vált, kihatott egész életükre. A háború borzalmai kellettek ahhoz, hogy Huzsvár László apai nagyanyjában megszólaljon az aggodalom, s felkeresse eltaszított fiát, menyét és unokáját, vagyis az egyik drámát egy teljesen más természetű dráma segített feloldani. 

Huzsvár László alig volt tizennégy éves, amikor 1945-ben kamaszként szemtanúja volt a szovjet csapatok és a Tito-féle partizánok kegyetlenségeinek, s mindez megrázó erővel hatott rá: „Ekkor tapasztaltam meg, hogy mi is lakozik az emberben, amikor emberségéből kivetkőzik… Hallottam a kivégzések hírét, láttam a megállíthatatlan történéseket.” Mindez súlyos lelki megrendülést okozott nála, minden, amit addig tanult hitről, nemzeti öntudatról, megkérdőjeleződött. Ám a mélységből következett a kiemelkedés, lelkileg megújult, amiben segítettek magyarkanizsai élményei. A város mindig vallásos volt, s a megtorlásoktól megrettent hívek nagy buzgalommal látogatták a templomokat, Istenbe kapaszkodtak, az életben maradt papok pedig vigasztalták, bátorították őket, erőt öntöttek beléjük. A kétségekkel küzdő, kamasz Huzsvár László mindezt a Szentlélek csodájának tartotta. „Az átélt rettenetnek, félelemnek, elkeseredettségnek, a magyar tudat vesztett háború miatti teljes megszégyenülésének a hatására új élet indult, vallási töltekezéssel. Az emberek a maguk keresztény mivoltukat kezdték megélni, és mindenki mindenkit segíteni igyekezett. Erkölcsi traumát éltek át, és ennek a hatására megújító lendületet kaptak. Én is ennek a hatására váltam gyakorló kereszténnyé.” 

A Gondviselés ajándékának tekinti Huzsvár László, hogy félretéve a nemzetiségi ellentéteket, egy jóindulatú szerb asszony hívta fel a figyelmét, hogy Kanizsán újraindult a gimnázium, neki ott a helye, a horgosi plébános, Körmöczi atya pedig elszállásolta őt a szüleinél, ahol ismét egész további életét és papi hivatását meghatározó élményekben volt része. A lelkipásztor szülei, az ötgyermekes „Polcsi néni és Ferenc bácsi” ugyanis szombatonként nyilvános gyónást végeztek előtte – és ha mások is jelen voltak, akkor előttük is –, kölcsönösen bocsánatot kértek és megbocsátottak egymásnak. Huzsvár László így idézi fel mindezt: „Ez a két ember szerelmes volt egymásba. Megéreztem, hogy az igazi szerelem és az áldozatos szeretet gyönyörű, fenséges, rendkívüli, amit az emberi szív csodával határos módon tud önmagából kivetíteni. Ehhez hozzátartozott kettejük közgyónása és egymás közti kiengesztelődésük imája. Mindez hozzájárult a megtérésemhez. Bizonytalankodó, kamasz mivoltomból egyszerre az élő hit vállalására kész fiatalemberré váltam.” 

Huzsvár Lászlót 1957-ben Szabadkán szentelték pappá. Plébánosként indította útjára 1963-ban az akkor egyetlen magyar nyelvű bácskai katolikus újságot, a Hitéletet, s kiadta az anyaországba is több ezer példányban átjuttatott „jugoszláv”, más néven „piros” Képes Bibliát. A Hitéletet egészen 1989-ig, püspökké szentelésének idejéig szerkesztette, akkor adta át Harmath Károly ferences szerzetesnek, aki azóta is vezetője a lapnak és az Agapé Kiadónak.

Képet kaphatunk a kötetből arról is, milyen veszélyekkel járt a hit gyakorlása a hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviájában. A Jugoszláv Kommunista Párt és annak teljhatalmú vezetője, Joszip Broz Tito elvárta a párttagoktól – s erre levélben is figyelmeztették őket –, hogy mindennemű kapcsolatot szakítsanak meg az egyházakkal. Ezért a jelzett időben újvidéki plébános Huzsvár László titokban tartott hittanórákat, hitüket nyíltan bevallani nem merő párttagoknak és gyermekeiknek, s ugyanígy, titokban gyóntatta meg őket, adta fel az utolsó kenetet a betegeknek. A főpásztor számára fájdalmas, ahogy a délvidéki magyar értelmiség napjainkban viszonyul az egyházhoz. „Akinél annak idején a pártkönyv ott lapult a zsebben, és gyermekeiket nem járatták vallásórára, azokra tíz-húsz év elmúltával is bizonyos lelki üresség jellemző. Egykori osztálytársaim közül talán három-négy esetben lettek utódaik vallásukat gyakorló emberek.” Sokan csak annyit mondhatnak el magukról, hogy katolikusoknak keresztelték őket és titkokban voltak elsőáldozók. „A rendszerváltozás bekövetkezte után ők amolyan pszeudokommunisták maradtak. Tudnak Jézusról, de erről semmi több vallási érdeklődésük nincs. Az ateista ’agymosás’ megtette a magáét.” 

Huzsvár László egész életére áll az ismert mondás: tud az Isten görbe vonalakkal is egyenesen írni. Élete egyúttal arra is példa, hogy kerülhet az ember bármilyen kilátástalannak látszó helyzetbe, Istentől kapott küldetését akkor is elláthatja, ha bizalmát mindenkor az Úrba veti. Ha életét kősziklára alapítja, nem pedig homokvárra. Ahogy azt Huzsvár László tette, aki katolikus lelkipásztorként, a Hitélet főszerkesztőjeként, majd az elszakított Délvidék püspökeként több mint fél évszázadon keresztül öntött reményt a sokat szenvedett Bánság magyar katolikus híveinek lelkébe (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír