Két katolikus plébános kérdésfelvetései a fizikai és a lelki áldozásról.

Az online mise kapcsán hétről-hétre folyik a vita a lelki áldozás témaköre körül is. Új jelenségnek tűnik, bár messze nem az. Mint ahogy nem is ősrégi. Megnyugtató és precíz értelmezés – a jelen vallási és virtuális kultúr-környezetben – egyelőre nem található. Némi fogalom-pontosítással talán lehetséges lenne, de még nem tartunk ott. Ha részben már a nyilvános liturgiák megtartása újra biztosított is, de a szindróma és a feltett kérdések velünk maradnak, különösképp azért is, mert egyértelmű prognózisok hiányában az utóbb megélt másfél hónap korlátozásai könnyen visszatérhetnek.

Valljuk meg őszintén, a téma kényes kérdéseket is érint. Ismételten felveti például, hogy az elvált újraházasodott személyek, akik állapotuk miatt a szentséget fel nem vehetik, de lelkileg áldozhatnak, vajon nem lesznek így is képesek az Istennel kötött és a keresztség által meghatározott szövetségi viszony gazdag megélésére? És akkor már az áldozás fizikai, illetve szentségi valóságára nincs is igazán szükség? Természetesen mondhatjuk, hogy semmiképp. Egyfelől bűn állapotában a lelki áldozás hatása is kétséges. De vonatkozik ez a veszélyhelyzetre is? Ennek kapcsán a püspöki karok és a megyéspüspökök inkább azt képviselik, hogy a személyes bűnbocsánat szentségi kiszolgáltatásának módját is kerüljük (igaz, teljesen nem tiltják meg), így azonban a bűnös állapot, amely időközben létrejöhet, mégiscsak tényszerűen fennáll, ha a személyben benne is van ismételten a ’vágy’ a bűnök szentségi bevallására.

A lelki áldozás tehát lehetséges egy bűnös ember esetében is, de csak a veszélyhelyzet idejére.

Viszont a veszélyhelyzet valóban felold minden általános törvényt és fegyelmi kötelezettséget? Ráadásul több olyan élethelyzet lehetséges, melyre a lelki áldozás mint létező tradíció nem ad megnyugtató választ. Placid atya például minden lehetőséget megragadott a Gulagon, hogy így vagy úgy, de misézhessen. Valószínűleg azért, mert nem elégedett meg a lelki áldozás lehetőségével.

És persze kérdés lehet az is:

jelen helyzetünkben a fizikai akadályoztatás nem csupán egy elemi kockázatot felvállalni nem akaró, inkább kényelmes és teljes körű biztonságra törekvő szabályozás megállapítása?

Amit az érintettek jobbára persze nem úgy látnak, mint azok, akik – az oltár másik oldaláról - szeparációra kötelezik őket. S ha történetesen az érintettek bizonyos képviselőit is bevonnák a döntési folyamatba?

A Krisztus Testére való éhség nemcsak megható személyes vágy, hanem méltányolandó belső habitus. Főleg azoknál, akik rendszeresen járulnak szentáldozáshoz. Egyikük a napokban „lelki elsivárosodásról” beszélt, mert mindennapjai taposómalmában érezte az Eucharisztia erejének hiányát. Enni adni az éhezőnek nem lehet csupán lelkileg. Ha van a birtokunkban kenyér és mellettünk mégis éhesek maradnak az emberek, kinek a felelőssége lesz az?

A hagyományé, a Tanítóhivatalé, a veszélyhelyzetben rendeletek kiadására jogosult intézményeké vagy az ordináriusoké? Tudjuk, nemcsak kenyérrel él az ember… Jézus mégis kenyérben hagyta hátra valóságosan Önmagát. Miért? Kalkuttai Szent Teréz munkakörnyezetéhez napi szinten tartozott a járvány. Mégis azt nyilatkozta, az Eucharisztiával való fizikai kapcsolat nélkül lehetetlen lenne teljesítenie hivatását. Van, amire nincs egyszerű verbális válasz, csak a tettek beszélhetnek? És a lelkiismeret?

Nem mellesleg a súlyosbodó paphiány is egyre inkább sürgetővé teszi a kérdés tisztázását.

Pár év, egy-két évtized múlva nemcsak a vírusok nagyobb arányú terjedése, hanem az elöregedő papság és a hivatások hiánya miatt is egyre égetőbb lesz a lelki áldozás belső tartalmának és módjának, sőt nyelvi kifejezőeszközeinek kérdése.

Az Amazóniáról szóló püspöki szinódus nem tett konkrét lépéseket ennek megválaszolása felé. Közép-európai valóságunkban pedig úgy tűnik, Tomáš Halík javaslata − egy szegény és beteg embert befogadni és ápolni, hogy így részesülhessünk Krisztus testében − egyelőre túl radikális megoldást jelentene. Azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy idős, beteg híveink jó része a televíziós, rádiós mise és istentisztelet között alig tud különbséget tenni. Hogyan képes így egy katolikus hívő lelki áldozást végezni? Sokan közülük egyébként is azt mondják: „Úgyis egy Istenünk van, én a református misét is ugyanúgy meghallgatom.”

Egyáltalán: Hogyan imádkozunk a szentáldozás perceiben? Izgalmas lenne egy felmérést készíteni, tanulmányozni híveink és papjaink „áldozási látleletét”, hátha előbbre jutnánk, hogyan tudunk kapaszkodót nyújtani a lelki áldozás homályában. A Szentségimádás Iskolája kezdeményezés valahol épp arra irányult, hogy a katolikusok ismét rátaláljanak ezen imaforma ízére. Hogy ne váljon automatizmussá mindaz, amit megszoktunk. De vajon maga a szentáldozás nem vált már sokunk esetében automatizmussá?

Hogyan tudjuk egymást segíteni, hogy minél éberebbek, minél figyelmesebbek legyünk, s ne csak „letudjuk” a legszentebb perceket?

Ha már megtanultunk „szentségimádni”, most talán itt az idő, hogy megtanuljunk „szentáldozni”, s lehet, hogy az Eucharisztikus Kongresszus elhalasztása ezért sem válik kárunkra. Lehet, hogy ezért kell küszködnünk ezzel az idegenszerű tapasztalattal, amit a lelki áldozás jelent vagy inkább nem jelent számunkra.

S talán még mélyebbre is evezhetünk: Vajon nem rejlik itt egy nagyszombati dimenzió? Mintha a Gondviseléstől ezekben a hetekben kaptunk volna egy hosszúra nyúlt Nagyszombatot, mellyel (még) nemigen tudunk mit kezdeni. Nem foghatjuk föl ezt a különös, tapogatózással és útkereséssel teli helyzetet úgy, mint nagyszombaton a halottak felé forduló krisztusi üdvösséget? Nem hasonlítható ez magának Jézusnak a szavakba alig foglalható, halálban megtapasztalt állapotához? Nagyszombat csöndje, üressége, tehetetlensége, zavarodottsága, várakozása, meg-meghunyó ébersége, a sötétségben való tapogatózása uralkodik bennünk a lelki áldozás terén.

Még mindig ismeretlen, ingoványos területen mozgunk, amikor a minden szertartást nélkülöző nagyszombaton különböző, a csöndet elfedő tevékenységeket végzünk, s nemigen tudjuk, mit is kezdjünk magunkkal e napon. Ugyanez állítható a lelki áldozás nehezen megfogható kérdéséről is. A legtöbb hívőt e téren a magány, a lelki sötétség és a belső homály jellemzi. Krisztus magánya és a mi magányunk…

A várakozás és a türelem próbája az a néhány nehéz perc a tévé előtt. A csönddel való küzdelem pillanatai, miközben ott a kísértés, hogy az „online hívő” fölvegye az éppen csörgő telefont vagy kiszaladjon a konyhába, megkavarni a tűzhelyen készülő vasárnapi ebédet.

Plébániai közösségeink néhány tagját megkérdeztük, vajon hogyan élik meg, mit „csinálnak” a lelki áldozás ideje alatt. Egymástól függetlenül többen is az „üresség” szóval jellemezték ezt a tapasztalatot. Mások tehetetlenségről beszéltek. Arról, hogy „éhes marad a lelkünk”. Valaki azt mondta: „Nem tudok mást tenni, minthogy térdelek a táblagépem előtt”. Ismét mások arra panaszkodtak, hogy ha el is hangzik a pap részéről a lelki áldozás imája, nincs elég idő „átölelni Jézust”. Kétségtelen, hogy a híveknek nincs ebben gyakorlatuk. De vajon elegendő ilyenkor azt szajkózni, hogy „lelkiáldozzál”? Hogyan tudnánk ebben segíteni az áldozni vágyókat? Biztos, hogy az e célra íródott több száz éves imádságok minden igényt kielégítenek? Ez a tapogatózó útkeresés, az ürességnek ez a furcsa és idegen, de húsbavágó és valóságos tapasztalata talán épp annak az újabb jele, hogy a keresztény lelkiségre új korszak köszöntött…

Ezen az ingoványos területen nehéz eligazodni, de Hodász András paptestvérünk buzdítását is követve talán épp ilyenkor és itt lenne szükség egyre komolyabb együttműködésre világiak és papok, püspökök között.

Kedves világi Krisztus-hívők! Idősek és fiatalabbak! Mindazok, akik a biztonság kedvéért még otthon maradtok! Miben tudunk mi, papok segíteni nektek, hogy a lelki áldozás kérdésének ingatagságában könnyebben találjatok kapaszkodót? Mivel tudunk mi, az oltár egyik oldaláról hozzájárulni ahhoz, hogy ti otthon, a túloldalon, az on-line térben megbirkózzatok ezzel az új kihívással?

A címben szereplő kérdésben az a meglepő, hogy maga Jézus teszi fel János evangéliumában, mégpedig úgy, hogy nyilván már tudja, mit fog tenni…

Liszkai Tamás plébános és Pálfai Zoltán plébános

(Nyitókép: stritarockford.org)