A két felszentelt fiatal Indonéziából érkezett az Isteni Ige Társasága magyar rendtartományába; itt végzik teológiai tanulmányaikat, és most a papi rend első fokozatában Bicskén részesültek. A Fejér megyei városban, valamint társplébániáin másfél éve, az előző plébános halála után a társaság vette át a lelkipásztori szolgálatot; a lengyel származású Burbela Gergely SVD plébánosként, illetve az indonéz Bonaventura Ngara Wula Laba SVD káplánként felpezsdítette a környék lelkiéletét.

Burbela Gergely házigazdaként a rendalapító, Janssen Szent Arnold szavaival köszöntötte az egybegyűlteket és a szentelő püspököt: a misszionáriusok Isten szent küldöttei, hirdetik Isten nagyszerű tetteit és az isteni szeretetet. A plébános kiemelte köszöntőjében, hogy Német László igazából hazajött Bicskére Nagybecskerekről, mert ahol verbita közösség és verbita plébánia van, ott ő is otthon érezheti magát. Kérte a püspököt, erősítse meg a verbitákat hitükben, hogy a misszionáriusi feladatokat továbbra is el tudják látni, s így Krisztust hirdetni.

A diakónusszentelés szertartása a jelöltek bemutatásával és kiválasztásával kezdődött. Az indiai Chavvakula Lourduraju SVD prefektus, missziós titkár a hagyományoknak megfelelően kérte a szentelő püspöktől a diakónussá szentelést, a főpásztor pedig méltónak találta a kiválasztottakat a szerpapság rendjére. Rámutatott, a szeminárium elöljárói tizenegy éven keresztül nevelték és formálták a testvéreket, segítve őket a lelki és a szellemi előrehaladásban. Ghie Marcell SVD mint a verbita szeminárium vezetője szólította a jelölteket, és kérte a püspöktől, hogy szentelje fel őket.

A püspök szentbeszédét a szentelendők nevének magyarra fordításával kezdte: Gyulának és Alajosnak hívta a két indonéz szerzetest, remélve, hogy meg fog honosodni nálunk a két név, még ha talán szebb is, amikor mindenki a saját nyelvén hallja a nevét.

A püspök hozzátette, náluk, Nagybecskereken sincsen sűrűn diakónusszentelés, mert kevés a hivatás, és a fiatalok is nehezen találják a helyüket. A mai szentelés rámutat arra, hogy a Katolikus Egyházban a hívő számára nincsen idegen hely.

Ahol összejövünk Jézus Krisztus nevében, ahol az Atya támogat minket, megáld és erősít, és a Lélek vezet, ott mindig otthon vagyunk.

Ez különösen érvényes a missziósokra, hiszen ők elsősorban nem egy egyházmegye vagy egy plébánia szolgálatában állnak, hanem a Katolikus Egyházért dolgoznak. Oda mennek, ahova a Szentatya, vagy a rendi elöljárók küldik őket, tehát nincs olyan állandóság az életükben, mint ahogyan azt mások megszokták.

Ezután Német László a szentmise olvasmányaira hívta fel a figyelmet. Mind a három felolvasott bibliai rész arról szólt, hogy valakiket kiválasztottak. A Számok könyvében Mózesnek az Úr megmondta, válassza ki Lévi törzsét egy különleges feladatra. Az evangéliumi szakaszban Jézus választotta ki a tizenkét tanítványt, majd elküldte őket kettesével, hogy hirdessék az evangéliumot. Az Apostolok cselekedetéből hallott szövegben pedig a hívek segítségével választják ki a diakónusokat. Az apostolok „engedtek a nyomásnak”, elfogadták az emberek javaslatát, amikor hét férfit vezettek eléjük. A püspök hozzátette: az Egyházban megindított szinodális folyamatot Ferenc pápa azért kezdeményezte, hogy azokat a hangokat, amelyeket hallunk a közösségekben, össze tudjuk gyűjteni, felmérjük jelentőségüket, és így egyházi életünket szebbé és jobbá tegyük. Itt, a szentelésen sem a püspök választotta ki a két férfit a diakónusi szolgálatra, valójában őket is a nép küldte: a család, később az egyházmegye, a szeminárium, majd a rend.

„Eljöttek Magyarországra, bizonyos értelemben követik azt, hogy a nép támogatja őket.

Az Egyházban a hívek nélkül nem lehet hivatásokat találni. Mi az emberek közül jövünk és az emberek közé megyünk vissza, ezért fontos szem előtt tartani, hogy nem a magam nevében, vagy a rend nevében dolgozom, hanem a Jóisten hívott meg legközelebbi munkatársává.”

A szentelő püspök felszólította a két fiatalt, hogy miután megkapták a küldetést, amit az apostolok is adtak a hét diakónusnak, szolgáljanak az asztalnál és hirdessék az evangéliumot. Az első diakónust, Szent Istvánt nem azért ölték meg, mert rosszul osztotta az ételt, hanem mert hirdette az evangéliumot. A szolgálat akkor jó, ha Krisztusból fakad és Krisztusra mutat rá, hiszen nem mi vagyunk azok, akik csinálunk valamit.

Német László úgy fogalmazott, a hivatás olyan, mint egy nagy szerelem: ha az ember megismer valakit, elkezd vele beszélgetni, majd történik egy csoda, úgymond működik a kémia, és akkor minden szépnek, könnyűnek tűnik. Majd jönnek a nehézségek, amikor a kémia gyengül. De normális, hogy az életben vannak válságok, és a helyénvaló ilyenkor az, ha kitartunk.

Diakónusnak lenni azt jelenti, a közösségnek szolgálni. „Azt kívánom, hogy úgy járjatok, mint a mai evangéliumban a tizenkettő: legyen sikeretek! – mondta a püspök, hozzátéve:

A siker azonban relatív. Nincs mindig ilyen szép ünnep, van, hogy két öreg hölgy ül csak a templomban, vagy még ők sem, de akkor is a Katolikus Egyházért dolgoztok.

Indonéziában egy hétköznapi misén annyi ember van, mint nálunk vasárnap. Ott érzed, hogy fontos papnak lenni, itt, Magyarországon nem mindig érzed így, különösen a mai világban. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagytok fontosak. Lehet, hogy a sikerélmény el fog maradni, de ilyenkor gondoljatok arra, hogy ti az egész Egyháznak dolgoztok.”

Német László püspök a jelen levő bicskei hívekhez is szólt. Megköszönte, hogy elfogadták a misszionáriusokat, és arra buzdította őket, támogassák őket, mert együtt tudnak értéket teremteni. Hangsúlyozta:

Az Egyház célja nem az, hogy kizárjon bárkit, hanem hogy befogadjon mindenkit.

Az Egyház előnye, hogy a Jóisten háza nem a miénk. Mutassuk meg az embereknek, hogy jó nekünk itt.”

A homília után a jelöltek ígéreteivel folytatódott a szertartás, majd a püspök kezébe helyezték kezüket, így letéve az ünnepélyes fogadalmat. A fogadalomtétel után a jelöltek arcra borulva, míg a hívek térdelve énekelték a Mindenszentek litániáját, amit a felszentelés követett, amikor a püspök kézrátétellel továbbadta az apostoloktól kapott lelki hatalmat. Ezután került sor a beöltözésre; a diakónusok a stólát egyik vállunkon átvetve hordhatják, jelezve, hogy még nem nyerték el teljesen a papi rendet. Feladatuk a keresztelés, esketés, áldoztatás, igehirdetés, temetés lehet. A beöltözés után megkapták az evangéliumoskönyvet mint az igehirdetés szimbólumát. A püspök a szentelés szertartásának befejeztével nagy tapsot kért a két fiatalnak, így köszönve meg a bátorságukat.

A felajánláskor több szimbolikus tárgyat is az oltárra helyeztek: földgömböt (mint a misszionáriusok jelképét), Szentírást, batikot (indonéz népviselet, amely a kultúra megőrzésére utal), gitárt (a vidámság és a lendület jelképét), kagylót (ami a természet szépségét jelképezi), sót (ami Krisztusra utal), vizeskorsót (a nélkülözőket szimbolizálva), végül kenyeret és bort. A szentmise áldozati részénél a felszentelt diakónusok a püspök mellett segédkeztek.

A szentmise végén Tete Remis SVD tartományfőnök kívánt sok örömet a két újonnan szenteltnek. Megköszönte a püspöknek, a rendtársaknak, a tanároknak és professzoroknak, a szemináriumi elöljáróknak és a hozzátartozóknak – akik több ezer kilométerről csak a közösségi média segítségével tudták követni a szentelést –, hogy támogatták a fiatalokat hivatásukban. Továbbá köszönetet mondott Burbela Gergelynek és a bicskei híveknek, a kórusnak, a kántornak és mindazoknak, akik segítettek az ünnep lebonyolításában.

A szentmisét követően a templom előtt fogadta a két felszentelt diakónus a gratulációkat.

A verbita közösség és vendégeik a bicskei Fiatalok Házában folytatták az ünneplést. Az Indonéziából, Indiából, Brazíliából, Angolából, Kongóból és a Fülöp-szigetekről érkezett verbiták a magyar rendtestvérekkel együtt énekeltek és táncoltak. Mindeközben figyelmesen gondoskodtak legidősebb rendtársukról, a felvidéki Szabó Alajos, Lojzi SVD atyáról, akit felköszöntöttek közelgő kilencvenedik születésnapja alkalmából.

Szöveg: Éhmann Gábor

Fotó: Szabó Alex SVD

Forrás: Isteni Ige Társasága

Magyar Kurír