hitvilág  

2012.03.19. | 15:46 Szent József a kézművesek példaképe

Dávid házából való ácsmester, nevelt fia Jézus tőle vette át az ábrahámi örökséget, így vált az Ószövetségi jövendölések beteljesítőjévé. A jegyesek és iparosok védőszentje. Május 1.-én őt ünnepeljük. 1870-ben IX. Piusz pápa az egyház védőszentjévé választotta.

A spanyol Avilai Nagy Szent Teréz, látomásban sokat tudott meg Szent Józsefről, például hogy gyermek korában, szüleitől kapott zsebpénzéből, a szegényeket támogatta alamizsnálkodásával. Egészen fiatalon könyv nélkül tudta idézni a zsoltárokat és más ószövetségi könyveket. Soha senkivel nem vitatkozott, és éppen szerénységével, szelídségével győzte meg az embereket.

József keze munkájával szerezte meg a megélhetéséhez szükségeseket. Elmúltak azok a napok, amikor úgy írhatták le valakinek az ifjúságát, mint száz évvel ezelőtt a francia író Péguy tette, azaz mint olyan időket, amikor „a munka hihetetlen megbecsült dolognak látszott”, és „az emberek egy széket ugyanolyan lélekkel, energiával és meleg szívvel ácsoltak össze, mint amilyennel építették a katedrálisokat”. Biztos távolságból még az izzadás és az erőlködés is lelkesítően hathat azokra, akiket nem terhel ilyesmi.

A falu, ahol József mint ács (Mt 13,55) kereste meg a mindennapi élethez szükségeseket, nem volt mozgalmas hely. Justinus vértanú, aki Nablusból, Szamária fővárosából származott, még élő hagyományra utalt, amikor azt írta, hogy József „kerekeket és igákat” készített – minden más dolog mellett, amit egy ácsnak kellett készítenie. Jeruzsálemi Szent Cirill azt állította, hogy látott egy darab fát, amelyet a hagyomány szerint maga József és Jézus faragott ki egy adott célra.
Igára, kerékre, székre nem volt rendszeres igény. József csak máról holnapra tudta biztosítani a szükségeseket. Nem volt sem szociális- sem betegbiztosítás, és még szakszervezeti védelem sem. Az ő állapota egy alapjában bizonytalan helyzetű munkás helyzete volt, ami abban tudta segíteni őt, hogy gondolatait az isteni Gondviselésre irányítsa.

Ebben az értelemben emelkedett József a dolgozó emberek összes példaképe fölé. Erre mutattak rá a modern idők pápai enciklikái, amelyekre a szűnni nem akaró munkásmozgalmak nyomták rá bélyegüket. Ezek közül a mozgalmak közül jó néhány nagyon is jogos volt. Igaz, hogy, amikor XIII. Leó pápa kiadta a Rerum novarum kezdetű nagy enciklikáját 1891-ben, a gyermekmunka, legalábbis a világ civilizáltabb részein, már kivétel számba ment, a munkásoknak mégis túl sok órát kellett dolgozniuk, hogy megkeressék munkabérüket, amely sajnos nem volt elég ahhoz, hogy családjuknak illő táplálékot és lakást biztosítsanak. XIII. Leó pápa szerint alapvető morális elv, hogy minden munkásembernek joga legyen olyan munkabérre, amelyből mérsékelt összeget, egyfajta tőkét tehet félre. A pápa nem kevesebbet tett, mint hogy a keresztény szociális igazságot sokkal inkább a kapitalizmus oldalára állította, mint a szocializmuséra.

Természetesen a pápa nagyon jól tudta, hogy a megfelelő normák sohasem esnek teljesen egybe azzal, amit a realitások megengednek. És ennek az enciklikának a vége felé a pápa kereken kijelentette, hogy a legrosszabb szolgálatot a munkásosztálynak az teszi, aki a jövőt úgy festi le, mint bőséget mindenki számára. Ennek a látszólagos pesszimizmusnak oka józan realizmus volt. Ez pedig abból származott, hogy a pápa határozottan tudatában volt az ember bukott állapotának. Az embernek dolgoznia kell, és a munka nehéz, mert az ember elesett ember. De éppen ez volt az, amit a világ nem szívesen fogadott. Semmi sem bosszantja jobban az el-esett embert, mint amikor emlékeztetik elesettségére.

Józsefnek nem annyira azért kellett dolgoznia, mert olyan korban élt, amikor senkinek sem lehetett könnyű az élete munka nélkül. Nem az ő kora volt az, amikor ügyes befektetéssel, és közben az üzleti könyvek ügyes manipulálásával viszonylag kevés ügyes ember pénzt halmozhatott fel. Az ő kora minden idők elesett emberének kora volt, akinek dolgoznia kell, hogy megélhessen.

Hiszen a munka állapota alapvetően erkölcsi állapot. Semmi sem teszi az embert jobban vakká erre a tényre, mint az utópisták tévedése, amely a földön várja az eget. Akár fizikailag végez kimerítő munkát az ember, akár az idegerőt kiszívó szellemi erőfeszítés a munkája, mindenképpen dolgoznia kell. Nagyon is igaz Jób kérdése: „Nemde robotmunka az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai?” (Jób 7,1). Mindig ez késztette legjobban az embert arra, hogy tekintetét magasabbra emelje, az eljövendő életre irányítsa, arra az életre, amelyben a megváltás hatásai teljesen gyümölcsözők.

Józsefnek keményen kellett dolgoznia. Ez állt fiára is, aki a szakmát nyilvánvalóan atyjától tanulta. A munka erkölcsi kötelesség volt Ábrahám gyermekei számára. Még a rabbiknak is kellet szakmát tanulniuk. Szent Pál büszkén hivatkozott sátorkészítő jártasságára, ami lehetővé tette számára, hogy a mindennapi megélhetése ne függjön senkitől.

Ezek a széles távlatok állnak a modern pápák ismételt hivatkozásai mögött, amelyeket Szent Józsefre, mint a munkások példaképére tettek. Az isteni Gondviselés megmentette őt attól, hogy nyomorogjon, ahogyan számtalan ember akkor is és még ma is. A Megváltó nevelőatyjának nem kellett rabszolgának lennie, bár szegénynek igen. De ugyanaz az isteni Gondviselés mentette meg az illúzióktól is, amelyek annyira uralkodnak a vég nélküli forradalmak modern korában is, vagyis hogy a fennálló viszonyoknak heves megdöntése fog általános javulást hozni. „Ha a szegény bölcsen óhajt cselekedni – óvott XIII. Leó –, ne higgyen a lázító emberek ígéreteinek”.
Miben higgyenek akkor a szegények? Mire összpontosítsák akkor a jólétre és szellemi erőre irányuló gondolataikat? Általános értelemben a pápa az Egyház tanítására hivatkozott. Ámbár XIII. Leó korának kapitalizmusa korunk neokapitalizmusává fejlődött, most is az Egyház szociális tanítása – még tisztán emberi mérték szerint is – a legárnyaltabb és legfelelősebb az ilyen tanítások között. De ez a tanítás természetesen szigorúan természetfölötti megfontolásokon nyugszik. Ezek nem általános eszméken alapulnak, hanem a történelemben egyedülálló tények sorozatán, az üdvösség történetének tényein.

Ezek a tények nemcsak azért konkrétak, mert minden tény konkrét, hanem különösen azért, mert konkrét emberek valósították meg. Ők és cselekedeteik lesznek mindig a legerőteljesebb ösztönzés az ember számára, aki legjobban a konkrét valóságokból él, különösen, ha azok konkrét egyénekben testesülnek meg. Ezek között, a Boldogságos Istenanyától eltekintve, senki sem olyan kiváló, mint jegyese József. Nem csoda, hogy XIII. Leó pápa biztatta a munkásembereket, hogy „bízzanak Szent József példájában és pártfogásában”.

XIII. Leó pápa e szavait XV. Benedek pápa idézte, amikor az első világháború vége után irányelveket adott a felmagasztalt civilizációjának romjain ülő emberiség számára. Nem egészen húsz évvel később, amikor a harcos ateizmus által tüzelt globális összeütközés felhői tornyosultak, XI. Pius pápa hívta fel a figyelmet Szent Józsefre: „Krisztus békéjének adventje felé sietve Krisztus országában, … az Egyház óriási küzdelmét a világkommunizmus ellen Szent Józsefnek, az Egyház legfőbb oltalmazójának zászlaja alá helyezzük. Ő a munkásosztályhoz tartozott és viselte a szegénység terhét magáért és a Szent Családért”. Szent József a munkások példaképe olyan értelemben, amely messze meghaladja a természetes távlatokat. Az Egyház, hogy bevésse Szent Józsefnek ezt a státusát a hívők értelmébe, a legerősebb eszközeit használta egy ünnep elrendelésével. Május első napja, amelyen egykor az ateista szocializmus ünnepelte önmagát, most Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepe. Munkás minősége valóban időtálló.

szentjozsef.hu