Hilarion Alfejev inkább kérdéseket tesz fel, mintsem válaszokat fogalmaz meg. Tényként állapítja meg, hogy a hit titok és szentség.

„Miért van az, hogy az egyik ember válaszol a hívó hangra, a másik pedig nem?

Miért van az, hogy az egyik ember, miután meghallja Isten szavát, kész elfogadni Őt, a másik viszont süket marad a hívásra?

Miért van az, hogy az egyik ember, miután életútja során találkozott Istennel, rögtön félredob mindent és követi Őt, a másik viszont félreáll?”

A szerző arra is figyelmeztet: a hitről mondott szó soha nem volt könnyen befogadható, ám napjainkban az emberek annyira a földi lét gondjainak szorításában élnek, hogy sokaknak nincs idejük arra, hogy meghallják Isten hívását és elgondolkozzanak azon. A vallásosság gyakran arra szorítkozik, hogy az emberek megünneplik a karácsonyt és a húsvétot, megtartanak bizonyos szokásokat. Az is előfordul, hogy divatból kezdenek el templomba járni, de sokak számára mindennél fontosabb az üzleti élet, a munka.

Hilarion Alfejev az isteni hívó hangot nyílhoz hasonlítja, „mellyel Isten, mint egy gyakorlati vadász megsebzi az ember lelkét. A vérző és be nem hegedő seb arra indítja a lelket, hogy mindenről megfeledkezve orvost keressen. Annak a lelke, aki megérezte a hívást, az Isten iránti forró vágyakozás állapotába kerül.”

Az emberek különböző utakon jutnak el Istenhez, a Vele való találkozás gyakran váratlanul történik, máskor viszont keresések, kétkedések, csalódások előzik meg. Előfordul, hogy Isten „rajtaüt” az emberen, de az is, hogy az egyén önmagától fordul Teremtője felé. Ez megtörténhet gyermekként, ifjúként, felnőttként, idősként.

„Nincs két olyan ember, aki egyazon úton jutott volna el Istenhez, és nincs olyan kitaposott út, amelyen még egyszer végig lehetne menni a másik után. Itt mindenki felfedező, mindenkinek magának kell megtennie a teljes utat, magának kell megtalálnia a személyes Istenét…”

A könyv szerzője rámutat, hogy Istent Igazságnak és Szeretetnek is nevezik. Dávid király igazságosan ítélkezőnek és igazságosnak nevezi az Urat, „de a Fiú felfedte előttünk, hogy Ő sokkal inkább jóságos és kegyes… Az Isten igazságosságáról szóló ószövetségi tanítást az Újszövetség az Ő minden igazságosságon túli szeretetéről szóló tanítással egészíti ki.” Ahogy Szent János apostol első levelében írja: „Isten szeretet” (4,16).

Isten tulajdonságait illetően – „láthatatlan, érzékkel fel nem fogható, leírhatatlan, elérhetetlen, át nem fogható, megközelíthetetlen…” –

Hilarion Alfejev figyelmeztet, hogy akármennyire is igyekeznénk megismerni, akármennyit is gondolkodnánk Róla, „Isten úgyis megfoghatatlan lesz az ész számára, mert Ő felette van minden gondolatunknak... A hit beéri azzal a tudással, hogy Isten van (nem pedig azzal, hogy Ő milyen)…” Az ember kapcsolatba kerülhet Istennel, részesülhet az adományaiból, de sohasem értheti meg, mert az, hogy mi Isten lényege, megértés fölötti dolog.

A kép és hasonlatosság kérdéséről a szerző idéz a Teremtés könyvéből:

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (1,27).

Hilarion Alfejev kifejti: Isten képmásának jegye az ember szabad akarata és az a képessége, hogy válasszon a jó és a rossz között. Isten az embert tökéletesen szabadnak teremtette, és végtelen szereteténél fogva nem kényszeríti sem a jóra, sem a rosszra. Nem vak engedelmességet, hanem viszontszeretetet vár az embertől, aki csak szabad lényként, a Teremtője iránti szeretet segítségével képes hasonulni Hozzá. Az embernek minden képességét arra kell felhasználnia, hogy „művelje” a földet, alkosson, mélyüljön el az erényekben és a szeretetben, hogy ezen keresztül Istenhez hasonuljon.

Az emberi történelem egésze pedig Krisztusban nyer létjogosultságot, beteljesedést, Benne mutatkozik meg annak végső értelme, így a bűnbeesés és a paradicsomból való kiűzetés.

„Krisztusban az ember eléri létezésének célját – az Istennel való közösséget, a Vele való egyesülést, az átistenülést.”

Ahogy azt Lyoni Szent Iréneusz írta:

„Isten Fia az ember Fiává lett, hogy az ember fia Isten fiává lehessen.”

Nagy Szent Athanásziosz szerint Krisztus

„Emberré lett, hogy mi átistenülhessünk.”

Hilarion Alfejev pedig így összegez: „Krisztus az emberek iránti mérhetetlen szeretettől vezetve felment a Golgotára, elszenvedte a kereszthalált, és ezzel kibékítette és újraegyesítette az embert Istennel.”

Az orosz metropolita és teológus könyvét a teljességre való törekvés jellemzi. Ahogy azt a neves angol ortodox teológus, Kallistos Ware írja Előszavában: Hilarion Alfejev számára „nincs szakadék teológia és lelkiség, dogma és személyes tapasztalat, hit és imádság között: mindez együtt alkot egy megbonthatatlan egészet” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír