„A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11.538 taggal. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta… Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában?”

Ezt a kérdést Révai József, a kommunista párt egyik legfőbb vezetője tette fel a párt központi vezetőségének 1950. június 1-jén tartott ülésén, kommentálva A központi vezetőség határozata a klerikális reakció elleni harcról című, frissen elfogadott pártdokumentumot. Hetven évvel ezelőtt történt ez – és a kommunista főideológus által feltett „kérdésre” rövidesen megszületett a jól ismert, máig ható következményekkel járó „válasz”.

Mire a kommunista főideológus „kérdése” elhangzott, addigra a katolikus iskolákat már elvették fenntartóiktól, 1948 júniusában, és Mindszenty József bíboros már majdnem másfél éve börtönben raboskodott. De az Actio Catholica által 1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben összesen 2429 rendtag élt 157 rendházban. Közülük 1521 volt a felszentelt pap és 908 a tanuló rendtag. A szerzetesek 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek.

Bár Révai József adatai a szerzetesrendekre vonatkozóan nem voltak pontosak, az elszántsága annál nagyobb volt. Saját kérdésére ő maga adta meg a választ a központi vezetőség már említett ülésén elhangzott beszédében: a társadalomban tevékenykedő majd 11 ezer szerzetes a népi demokrácia ellensége, és ezért sürgősen „meg kell oldani ezt a problémát”. A központi vezetőség tehát úgy döntött: Magyarországon fel kell számolni a szerzetesrendeket.

A kommunista vezetők jól látták a szerzetesrendek szervezeti felépítéséből adódó, számukra kedvező lehetőséget: míg az egyházmegyés papságot csak alkalmanként és egyenként ritkíthatják, addig a szerzetesrendek mint önálló közösségek teljes egészükben likvidálhatók, egy egyszerű jogszabállyal megszüntethetők, s ez által egyetlen tollvonással tízezernél több egyházi „aktivista” tevékenységét tehetik lehetetlenné a hívek körében.

Ugyanakkor ily módon az egyházmegyés papság egésze éppúgy megfélemlíthető, mint a vallásos emberek milliói. Nem utolsósorban pedig nyomást gyakorolhatnak a katolikus püspöki karra, hogy a protestáns felekezetek után a Katolikus Egyházra is rá tudjanak erőszakolni egy „megállapodást”, amelyre aztán ország-világ előtt hivatkozhatnak, illetve amelyre az Egyház papjaival szembeni eljárásaik során visszautalhatnak, püspökeikre hivatkozva.

Az akció részleteit a kommunista párt illetékes szervei gondosan megtervezték és előkészítették. Ennek eredményeként 1950 júniusában mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el.

1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját felverték álmából és arra kényszerítették őket, hogy azonnal vegyék magukhoz a legszükségesebb holmijukat. Ponyvás teherautókra zsúfolták őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt, kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében.

Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. A különféle rendekből való szerzetesek tömegét telepítették össze többek között Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesnyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, aztán Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. A váci püspöki palota is tömve lett odaszállított szerzetesekkel, szerzetesnővérekkel.

Mindegyik kitelepített szerzetessel hivatalos határozatot írattak alá, amelyben tudomásul veszik: a hatóság elrendelte „kitiltását”, ezért tartozik jelenlegi lakhelyét elhagyni és a kijelölt „kényszertartózkodási helyre” távozni. A kényszertartózkodási helyül kijelölt várost, községet a kiutasított személy nem hagyhatta el, a tilalom megszegése internálást vont maga után.

A kommunista államhatalom a rendelkezéseket így indokolta: „Nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakóhelyének elfoglalása közérdekből vált szükségessé.”

Az összezsúfolt kolostorokban nehéz körülmények között éltek a befogadó és a beszállított szerzetesek, de bőségesen megtapasztalhatták az addig egymástól eléggé távol lévő rendek közti testvériséget, valamint a helyi hívek gondoskodó szeretetét.

Ilyen körülmények között kezdődtek meg a tárgyalások a Katolikus Egyház és a kommunista államhatalom képviselői között. Ezek a tárgyalásnak alig nevezhető találkozók 1950. június 28. és augusztus 30. között zajlottak heti rendszerességgel a kultuszminisztérium épületében Budapesten.

A „tárgyalásokat” maga Rákosi Mátyás vezette: lediktálta az Egyházra rákényszerítendő „megállapodás” feltételeit a megfélemlített és kényszerhelyzetben lévő egyházi küldöttségnek. A tárgyalássorozat kellős közepén, július 11-én és augusztus 14-én újabb szerzetesházak lakóit vitték „kényszerlakhelyre”. Augusztus 1-jén pedig nagy sajtókampány kíséretében bejelentették a békepapi szervezet megalapítását.

Ilyen előzmények után írták alá 1950. augusztus 30-án az állam és az Egyház közti megállapodást, melynek nyomán szeptember 7-én megjelent a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950/34).

Megegyeztek – mindössze ez tudatosult az ország közvéleményében, a hazai katolikusok milliói és az érdeklődő külföldiek fejében, mit sem tudva az 1950 nyarán lezajlott tárgyalásokról. A törvényerejű rendelet 1.§-a kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatályba lépésével megszűnik. Nem vonatkozik e rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanító rend működési engedélyére.”

Ennek értelmében a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntették. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett.

Az 1950-es föloszlatáskor több kimutatás is készült. A források összevetéséből úgy tűnik, hogy 23 férfi szerzetesrendet oszlattak fel 182 rendházban 2582 szerzetessel. Ugyanekkor mintegy 40 női rend megszüntetésére került sor, mintegy 450 rendházzal. A létszámra csak becsléssel következtethetünk: 1948-ban 6 rend adatainak híján 9500 apáca élt Magyarországon, így a feloszlatás mintegy 10 ezer apácát érinthetett.

A kultuszminisztérium és a Katolikus Egyház képviselői között az egyháznak átadandó iskolákról 1950. szeptember 7-én írt alá egy további megállapodást Jóború Magda államtitkár és Sík Sándor piarista tartományfőnök.

A bencéseknek átadták a pannonhalmi gimnáziumot és a győri Czuczor Gergely Gimnáziumot; a piaristáknak a kecskeméti Katona József Gimnáziumot és a budapesti Piarista Gimnáziumnak az Ady Endre Gimnázium által használt iskolai helyiségeit; a ferenceseknek az esztergomi volt ferences rendi és a szentendrei gimnáziumot; a szegedi iskolanővéreknek a budapesti Rozgonyi Piroska Gimnáziumot és a debreceni Svetits Intézet gimnáziumi részét. A rendek tehát csak részben kapták vissza saját intézményeiket.

Ezzel egyidejűleg Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Budapesten és Debrecenben hat kollégiumot adtak át. A rendházak Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Debrecenben és Budapesten (itt a piarista, a ferences és a szegedi iskolanővérek) működhettek.

Az egyezmény értelmében a kilenc rendházban 250 szerzetes maradhatott. Minden iskolában évfolyamonként két párhuzamos (humán és reál tagozatos) osztály indulhatott legfeljebb 40-40 tanulóval. A kollégiumi növendékek száma az iskola tanulóinak 50 százaléka lehetett, kivéve Pannonhalmát és Esztergomot, ahol a tanulók összlétszámát is elérhette. Osztályonként két-két szerzetestanár működhetett.

1950 szeptemberének közepén a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, de már nem volt hova menniük. A meghagyott 8 rendház 250 szerzetese tovább élhette szerzetesi életét, 11 ezer magyarországi szerzetes viszont földönfutóvá vált. Minderről a hazai világi és egyházi sajtó semmit sem szólt, csak a megegyezés sikerét dicsérte.

A püspököknek és a rendfőnököknek a szerzetesrendek megmaradásáért folytatott küzdelméről a hívek nem értesülhettek, ahogyan XII. Piusz pápa reagálásáról sem. A kereszténységet gyűlölő kommunista államhatalom ezen intézkedésével a katolikus hívek tömegeit fosztotta meg attól a sokféle segítségtől, támasztól és értéktől, melyet a szerzetesek számukra nyújtottak. A Magyar Katolikus Egyház, de a teljes magyar kultúra, a magyar társadalom egésze lett ekkor szegényebb.

A szerzetesrendek feloszlatását kimondó, 1950. évi 34. számú törvényerejű rendeletet csak az 1989. évi 2. törvény helyezte hatályon kívül, melyet 1989. január 11-én hozott az utolsó pártállami parlament az egyesülési jogról szólva.

Az 1950. augusztus 30-án aláírt megegyezést 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László esztergomi érsek, a püspöki kar elnöke közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánította. A szerzetesrendek működését korlátozó jogszabályi korlátokat tehát eltörölték, de amit 1948-tól 1989-ig a szerzetesrendek ellen az államhatalom elkövetett, annak következményei a mai napig érezhetők, és semmit nem lehet meg nem történtté tenni.

Felhasznált irodalom
Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon 1945–1950 (Vigilia, 2000/6. 417–425.)
Török József – Legeza László: A magyar egyház évezrede (Budapest, 2000.)

Forrás: Goreczky Tamás/Szerzetesek.hu

Fotó: MTI

Magyar Kurír