Csernobilban a történelem legnagyobb ipari katasztrófája történt. Az elmúlt három és fél évtizedben számos szakértő kereste a baleset okait – kutatták atomfizikusok, nukleáris mérnökök, történészek, oknyomozó újságírók. Könyvek, dokumentum- és játékfilmek jelentek meg Csernobilról, sőt videojátékokban is visszatérhetünk a katasztrófa helyszínére. Mi, kisemberek is emlegetjük: hol borzongva, hol morbid viccekben, hol instant válaszként olyan tragédiákra, amelyekre nincs magyarázat. Görcsbe rándul a gyomrunk, ha úton-útfélen erőművek hűtőtornyai, kéményei bukkannak fel a horizonton; félünk a sugárzástól, a nukleáris energiától, az orosz technológiai újdonságoktól.

Még óvodás voltam, amikor édesanyám elmesélte, mi történik, amikor „egy atomerőmű felrobban”. Mert történt már egy ilyen baleset, nem is olyan régen, csak két és fél évvel a születésem előtt, és nem is olyan messze, Ukrajnában. Édesanyám csak a közhiedelem népszerű teóriái nyomán gondolkodott, holott Csernobilban nem az erőmű robbant fel, hanem annak egyik reaktora, és nem magától, hanem mert

sorozatos emberi mulasztások történtek.

Az áldozatok emlékére épített imaház a mityinói temetőben

Emberek. Őket kevésszer említjük, amikor Csernobilról beszélünk. A felrobbant reaktort emberek tervezték, a Szovjetunió akkori politikai iránymutatása szerint: minél kevesebb pénzből minél nagyobbat, és lehetőleg hadi célokra is lehessen használni. Az erőművet emberek építették; kifogásolható minőségű anyagokból, nemegyszer rögtönözve, az ellenőrök pedig rendszerint szemet hunytak efölött. A létesítményt emberek irányították, egy olyan politikai rendszerben, amely a megfélemlítésre épült: vagy megteszed, amit parancsolunk, vagy az állásoddal játszol. Úgy gondolom, azért is aratott elsöprő sikert az HBO 2019-ben debütált Csernobil sorozata, mert „arcot adott” a titokzatos katasztrófának. Láthattuk a kétségbeesett mérnököket a felrobbant reaktorblokk irányítótermében, a tűzoltók és a likvidátorok önfeláldozó küzdelmét, a civil lakosság kálváriáját, és megismerkedhettünk a baleset okait kutató tudósokkal – miközben a szovjet vezetés mindent megtett a történtek elkendőzéséért.

Iskolai tanulmányaink során hozzászoktunk, hogy a történelmet politikusok, hadvezérek, tudósok írják – 1986. április 26-án éjjel azonban hétköznapi emberek kezében volt a toll. Maroknyi megfélemlített, az „utolsókat rúgó” szocializmus játékszerévé lett kisember kezében. Akárha Anton Pavlovics Csehov kishivatalnokai léptek volna színre, fehér laborköpenyt öltve. „A baleset közvetlen kiváltó okai az erőmű vezetésének a rovására írhatók – állapítják meg Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila nukleáris mérnökök a katasztrófáról szóló könyvükben. –

A vezetők és beosztottak kifogásolt magatartása a túlhierarchizált szovjet társadalmi viszonyok terméke.”

Az erőmű négyes blokkjának dolgozói parancsba kapták, hogy végezzenek el egy kísérletet, amihez kikapcsolták a reaktor biztonsági berendezéseit –, majd újabb parancs érkezett, hogy a kísérletet halasztani kell. Így az éjszakai műszakra hárult a teszt végrehajtása, egy addigra már teljesen instabillá vált reaktort kellett kordában tartania egy csapat pályakezdő, fiatal mérnöknek. Hajnali fél kettő előtt néhány perccel bekövetkezett a katasztrófa.

Csernobil a kisember tragédiája. A kisemberé, akit nem a nagy érdekek vezetnek, csak élni szeretne. Túlélni.

Alexander Juvcsenkót, az egyik fiatal mérnököt, aki a katasztrófa éjszakáján teljesített szolgálatot, szintén súlyos sugárdózis érte. Jó kommunistának vallotta magát, imákat nem ismert, azonban a kórházban élet-halál között fekve Istenhez könyörgött: hagyja őt élni, legalább még egy éjszakát. Ez a kisember nem feledte el sosem, hol is van az ő kapaszkodója.

Csernobil ma

Az erőmű 30 kilométeres körzete ma is erősen sugárszennyezett, szigorúan lezárt terület. Mégsem pusztaság: burjánzik a növényzet, a vadak állománya is növekedésnek indult, s az ember távolmaradásával újabb fajok jelentek meg a zónában, köztük vadlovak. Craig Mazin, az HBO-sorozat forgatókönyvírója egy interjúban elmondta, az utolsó előtti jelenet forgatásakor egy kis zöld hernyó jelent meg a Borisz Scserbina szovjet pártfunkcionáriust alakító Stellan Skarsgård ruháján. A színész rögtönözve felemelte az állatot, és annyit mondott: „Gyönyörű.” Teljesen spontán történt, de talán nem véletlenül.

A csernobili zóna az élet győzelmét hirdeti. Az élet szerzője pedig Isten.

Szerző: Benke Zsuzsa

Fotó: Wikipedia (1,2), Pixabay (3)

Magyar Kurír