Mécs László

Hajnali harangszó

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén,
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt...
Jaj, mocsár van förtelem van még mindég a lelkek telkén,
Sátán gubbaszt éltünk fáján, s mind levágja, ami jóság
bimbósodva kifakad.

Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!
Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass!
Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre!
Minden vándort útra küldj, és minden csírát szólogass!

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Undorít a lápos róna. Szent magasba lesz lakásom:
égig ér a jóság tornya, már ezentúl ott lakom,
s két szemem csak ámul minden apró élet-mozduláson,

s kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.


Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége,
minden magból minden élet, minden szívből minden jóság jöjj elő!

Színesedjetek harasztok, mókázz virgonc ágak vége,
bár már dér puhít kökénykét s zúzmarás a legelő.
Hollószárnyban is pír lappang, s minden ember-szívbe mélyen
vár a jó mag, melyet egykor elszórt a nagy Magvető;
minden szívből minden bíbor hajnalodj most szent-kevélyen!
Csábíts, célok mágnesujja, lábad messze szöktető!
Minden munka célhoz érjen, darvak szárnya délre szálljon,
minden bokron szél zenéljen, felhő, forrás, fussatok,
égi jóság, harmatozz s légy mézes szó a szitkos szájon!

Kongatom piros harangom, ifjú szívet kongatok.

Nem vagyok én mesehős, és kis harang az én harangom,
mégis, mégis azt kívánom, minden ember hallja meg,
s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon
minden dühtől sápadt arcot szégyen pírja marja meg!
Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna
minden szív és összekongna: úgy megnőne szózatom,
mint a végítélet holtat létre keltő harsonája...

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom:
kongásában minden testvér élte titkát lelje meg:
társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol,

testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet...
Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat;
gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat,
és a vének: ránk köszönti régi, ifjú hajnalunkat,
ifjak, lányok: a szívünkből szórja szét a hangokat.
Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,
mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít,
gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!
Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!
Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba!
Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

És ti vándorok, kik jártok társtalan és rácsavartok
lábatokra minden utat, hímes ösvényt: menjetek!
Testet öltött vágyaim, Ti vándorútra vert csavargók,
szeretettől szőnyegelt út hátán halkan lépjetek,
nyitott ajtó, ölelő kar, lágy kenyér, telt kancsó várjon,
szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton,
s aki elhunyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon ...

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

(Hajnali harangszó, 1923