Tartalmas napot kezdtek az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok résztvevői január 29-én. A fő előadók, Papp Miklós görögkatolikus morálteológus és Versegi Beáta CB antropológus a nap központi témáival, a veszteség, a kiégés, a szenvedés kérdéseivel foglalkoztak.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Reggel hétkor, laudessel és szentmisével kezdődött a lelkipásztori tanácsokozás résztvevőinek napja. Magyar Gergely homíliája bevezetésül szolgált a nap témájához. A szónok Assisi Szent Ferenc életét idézte fel, hogy segítsen megérteni a szenvedés misztériumát: Ferenc úgy halt meg, hogy testén viselte Krisztus sebeit. Egész életében szenvedések jutottak neki osztályrészül, ezek megkoronázásaként még a stigmákat is megkapta. A szenvedése azáltal nyert értelmet, hogy összekapcsolta őt Krisztussal. „Mindenki, aki békével, elfogadással viseli a szenvedést, összekapcsolódik Krisztussal” – fogalmazta meg Magyar Gergely.

Amiről Magyar Gergely dióhéjban beszélt, azt részletesen kifejtette Papp Miklós előadása. Gáspár István, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója előző nap elhangzott előadása azt mondta ki: a szenvedés iskola, tanulni és gyakorolni kell a hozzá való viszonyulást, így még az is megtörténhet – ahogy Papp Miklós fogalmazott –, hogy az ember boldog lesz a szenvedésben. Az ehhez vezető utat mutatta meg a görögkatolikus morálteológus előadása, bevont ebbe a misztériumba, és buzdított, hogy jól éljük meg Krisztus misztériumát.

A morálteológus szerint három szakaszra érdemes bontani a szenvedéssel találkozó ember útját. Első a felkészülés, mert annak, ahogyan az ember belekerül a szenvedésbe, legyen az gyász, betegség, pályája megbicsaklása, már van előtörténete. De annak is járni kell a készület útját, aki a szenvedő mellé áll, aki segítő szándékkal van mellette.

Már gyerekként tudnunk kellene, hogy egyszer meg fogunk halni, mégis úgy élünk, hogy erről nem veszünk tudomást, és mindent megteszünk, hogy elrejtsük a halált, haldoklást és a szenvedést, félünk az idősödéstől, a fiatalság bűvöletében élünk. A gyerekeket nem visszük el szeretteink betegágyához és a temetésektől is féltjük őket. Ha elromlik, elpusztul valami, azt rögtön pótoljuk, kicseréljük, véletlenül se érezze a veszteség fájdalmát. A népszerű játékokban mindenkinek több élete van, így az sem baj, ha egyet elveszít.

Papp Miklós szerint ha életünkben ott a memento mori tudata, nemcsak felkészülten nézünk az elkerülhetetlennel szembe, de életminőségünk is megváltozik. Tudatosabban éljük a mindennapokat: jobban értékeljük emberi kapcsolatainkat, az időt, jobban odafigyelünk a lényegre, vigyázunk az egészségünkre, és megérleli istenkeresésünket is. „Emberségesebb életet nyerünk a haláltudattal.”

De át kell értékelnünk a tárgyi világhoz való viszonyunkat is. Törekednünk kell arra, hogy a minket körülvevő tárgyakban megjelenjen a vallás képi világa. „Lelkük van a tárgyaknak, ha adunk nekik. Legyen otthonunkban ikon, kereszt, éljük előttük az életünket. Olyan átszellemített tárgyakká válnak, melyek nemcsak minket, de a mi halálunk után gyerekeinket is kísérhetik.”

Nehezíti a veszteséghez való viszonyt, ha a boldogságról alkotott elképzelésünk nem lép túl a polgári javak birtoklásán, mert így sorozatosan veszteségeket fogunk megélni – mutatott rá a morálteológus annak veszélyére, hogy a naiv boldogságkép droggá tud válni, amiért az ember képes mindent feladni. Ahogy már többször hallhattuk tőle, az embernek a krisztusi boldogságra kell törekednie: annak megélésére, hogy az Atyától akart helyemen vagyok és szeretek. Ez az eszmény. Vértanúi boldogság ez, amikor az ember kész akár sebeket elviselni. „A reális, krisztusi boldogságképpel élve még az is megtörténhet, hogy az ember boldog lesz a szenvedésben.”

A legfontosabb a készületben a Jézussal való barátság építése: a kegyelem nem párolog el, nem hagy cserben. Aki mély barátságot él meg Krisztussal, annak a betegágyánál ott fog állni az Úr.

Segítség lehet ezen az úton az igényes gondolatvilágot építő teológia és az irodalom. Fontos az aszkézis, az önfegyelem, ami higgadtságot ad, és összepontosítja a szellemet Istenre. Ápolni kell kapcsolatainkat – a béna ember csak a barátai révén jutott Jézus elé –, tanulnunk kell a megküzdési stratégiákat őseinktől, és nem szabad elfelejtkezni a gyakorlati felkészülésről sem: ismerjük a címeket, ahova fordulni lehet, és legyen pénz a tarsolyban.

Ha bekövetkezik a csapás, Papp Miklós szerint a művészet, főként a festészet lehet az az eszköz, mellyel közvetíteni tudjuk megértésünket a szenvedő felé. A görögkatolikus parókus elsősorban ikonokat mutatott, melyek arról tanítanak, hogyan áll Jézus a szenvedő mellé, hogyan ragadja meg annak erőtlen kezét, hogyan megy le hozzá a sötétségbe.

Mindenekelőtt azt kell tudatosítani a szenvedő emberben, hogy továbbra is van valahogy. Megtörtént a veszteség, de cselekedni kell. „Nem áshatom el magam a törésben, ki kell jönni belőle. A meghívottságból nem lehet kiesni, nem omlik össze minden. Ha eltört az A terv, van B terv. Így nem mehet tovább, de gazdag az Isten, mutat neked új utat.”

Papp Miklós arra biztatott, törekedjünk imáinkban hangsúlyosabbá tenni a dicsőítést. „Legyen a doxológia minden imánk kerete. Veszteség ért, de felnézek a Napra, és kimondom, dicsőség az Istennek. És megerősít, hogy bízhatok benne.”

Versegi Beáta nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja előadásának témája a kiégés volt. Személyes érintettségből vált számára témává ez az élethelyzet, majd ebből a foglalkozásból könyv született Kiégésen innen és túl címmel, melynek sikere jelezte, mennyire eltalálta korunk emberének egyik súlyos gondját. A kiégés táptalajává vált korunk felgyorsult világa, amikor sem élethelyzetekben, sem szerepekben nincs meg a régebben jellemző stabilitás. Veszélyeztetett a mai ember, különösen azok, akik „szent” szakmákban, a személyiségükkel dolgoznak, valamint azok, akik személyiségükből fakadóan  perfekcionisták, akiknek csak a legjobb a jó.

Beáta nővér szerint nagyon fontos, hogy tudjunk a kiégés mibenlétéről és felkészüljünk a prevencióra. Krisztus azért jött el, hogy „életük legyen, és bőségben legyen” – idézte a Szentírást. „Az életünket ne elvegyék, hanem magunk adjuk oda” – fogalmazott.

A keresztény antropológia tudományterületével foglalkozó nővér előadásában a kiégés komplex témakörének egy olyan szeletét mutatta be, ami személyesen nekünk fontos lehet, egyrészt, hogy önmagunkon gondolkodjunk, másrészt, hogy a hozzánk fordulóknak is segíthessünk.

Elsőként definíciót adott: a kiégés az a fáradtsági szint, amikor nem tudunk egy hétvégi, esetleg egy egy- vagy kéthetes pihenéssel regenerálódni. Mély fáradtság, kimerültség ez. Garantáltan életmódváltást, viszonyulásunk megváltoztatását igényli, és olyan állapot, amiből az ember önmagát nem fogja tudni kirántani.

Kialakulásának három fázisa van; a nagyfokú aktivitástól jut el az ember a belső üresség állapotáig, amikor eluralkodik rajta a tehetetlenség, teljesen elveszíti életkedvét. A kiégés komplex tünetegyüttes, eredményez pszichés és fiziológiai tüneteket is, valamint befolyásolja a magatartásbeli és kapcsolati képességeket is.

Ahogy a tünetek komplexek, úgy a kiváltó okok is. Szerepet játszik a túl sok munka, a környezeti elváráshálózat, a szerepkonfliktusaink – de a kulcs az, hogy mi hogyan viszonyulunk ezekhez.

Saját viszonyulásunk megértéshez Versegi Beáta – személyes példákkal illusztrálva – bemutatta az úgynevezett elhárító mechanizmusokat, melyek aktuálisan védik a pszichét, de állandósítják az energiavesztést. Ilyen például, amikor kiszorítom a tudatomból a saját magamra vonatkozó dolgokat, feladatokat, az eltolás, a projekció és a bevetítés, a reakcióképzés, a szelektív emlékezés, a fantáziálás. Ami segít, az a párbeszéd magával helyzettel, önmagammal, a másikkal.

Az előadó bemutatott egy programot, mellyel megelőzhető ez az állapot. Hogy jobban megértsük, mi a járható út, szembeállította a kiégés stratégiát és az életvezetés stratégiát. Az előbbi esetében az ember erősen akarja markolni a helyzetet, mindenkinek meg akat felelni, a tökéletességet akarja túlszárnyalni. Az életvezetést gyakorló ember azonban állandó szinten tartja a helyzeteket, kapcsolata van a valósággal, feladatvégzése célra irányított, belső értékek mentén dolgozik, s tudja, mindig van más lehetőséget.

Beáta nővér végül nyolc indikátort adott, melyek jelzik az érintettséget. Nevetés, derű – volt ma részed benne? Általában mélyen alszol? Mozogsz, sportolsz rendszeresen? Van olyan meghitt együttlétben részed, melybe bele tudsz oldódni? Van az életedben művészeti élmény, játék? Megélsz-e szerepmentes állapotot? Követed-e időnként az érdeklődésedet, ami nem a munkádból következik? Élő-e az istenkapcsolatod, van-e imaéleted?

Az két előadás sok kérdést vetett fel. A résztvevők délután elmélyülhettek az előadókkal a témában, de választhattak más fórumokat is. Foglalkozhattak a gyerekáldás elmaradásával a Creighton-módszer és a NaPro Technológia kapcsán, az elvált, külön élő, egyedülálló szülők helyzetével az Egyházban, az abortusz utáni élethelyzettel. Saját veszteségeink címmel Gáspár István és Kiss Mónika SSS hívta beszélgetni a résztvevőket. Mindemellett az Anyós-sulival is megismerkedhettek az érdeklődők gyakorló nagycsaládos anyákkal, anyósokkal beszélgetve.

A napot fényliturgia zárta, ami a hálaadás, a bűnbánat és bűnbocsánat alkalma, a remény ünnepe volt. A résztvevők meghallgatták Bíró László tábori püspöknek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferensének kórházi betegágyból küldött hangüzenetét. Fájdalmas betegsége kilenc hete tartja kórházban, és ahogy Gáspár István atya fogalmazott, még csak keresztútja elején jár. Bíró László szavaiból azonban nem a csüggedés volt kihallható, hanem az önmagunk valóságát, a fájdalmas helyzetet engedelmesen viselő ember elfogadása. „Teszem, amit éppen lehet, lelkipásztor próbálok lenni ott, ahova kerültem.”

Bíró László vallomása vezette be a fényliturgiát, melynek vezérfonalát görögkatolikus énekek adták. „Veszteségeinkről, szenvedésről, halálról, gyászról hallottunk. Mindezek mögött ott van a remény, Krisztus fénye” – szólt az imádkozókhoz Orosz István, a Máriapócsi Nemzeti Kegyhely igazgatója. Csend és énekszó váltakozott, miközben a résztvevők kezeiben meggyúltak a gyertyák. „Őrizzük szívünkben a fényt” – búcsúzott Orosz István. 

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír