Több százan gyűltek össze az elmélkedésekkel, zenés-énekes dicsőítéssel, gyógyítással kísért eseményre a bazilikába, amely hasonló karizmatikus lelki programnak utoljára az 1990-es évek elején adott helyet Balás Béla atya veszprémi segédpüspöksége idején.

A vendégnővér és Huber atya a székesegyház plébánosának, Nagy Károly kanonoknak meghívására érkeztek, hogy mint az atya köszöntőjében elmondta: „megmozduljon a veszprémi egyházmegye szíve is, és a Szentlélek kiáradása kövesse azt”. Az egybegyűlteket reggel Márfi Gyula érsek üdvözölte.  Disszertációját, mondta, Budapesten és Párizsban is a karizmákról írta, foglalkozott azokkal az adományokkal, amelyek nem mindenkinek szükségesek az üdvösségre, de ki-ki azt kapja, ami személy szerint számára hivatásához, alkatához képest szükséges. Ezek között vannak rendkívüli karizmák, mint a nyelveken való szólás adománya, a prófétálás, betegek gyógyítása, csodatevések, de kevésbé feltűnő karizmák is, mint például a tanítás, az Egyház kormányzása, vagy a bűnök feloldása. Más karizmája van a szerzetesnek, más a keresztény művésznek, a betegápolónak, a tanítónak, és így tovább. Kívánta, hogy a Lélek kegyelme kísérje a találkozót!

Margaritha nővér tolmácsa segítségével hamar ráhangolta az egybegyűlteket a karizmatikus dicsőítésre, melyet az Erdélyből, az Új Jeruzsálem Közösségből érkezett Csiszér László és zenekara vezetett. A nővér a XLVII. és a LXIII. zsoltárokat idézte: „Tapsoljatok, népek, mindnyájan kezetekkel, zengjetek Istennek ujjongó éneket!; Magasztallak egész életemen át, s nevedben emelem imára kezem.” A Katolikus Egyházban is érvényesek ezek a felhívások, melyek Isten dicséretére és dicsőítésére intenek, mondta. Az Apostolok cseledeteiból kiemelte, amikor Pál és Silas börtönbe kerültek hitük miatt, de nem sírtak, hanem dicsőítették Istent és lehullottak bilincseik. Ha szomorúak vagyunk, problémáink vannak, s ha meg akarunk szabadulni terheinktől, dicsőítsük Istent, és ő segíteni fog nekünk, mutatott rá a nővér, majd elmesélte, hogy hogyan vezetett útja Isten hívása nyomán 18 évesen a Szent József rendi betegápoló nővérek kongregációjába, Németországba, s hogyan szabadult meg később Isten dicsőítésével súlyos gyógyíthatatlan betegségéből. Szólt Isten hívásáról is, amely mindenkit valamilyen irányba elindít, csak figyelni kell rá. A lelki élet fontosságára utalt, amikor azt mondta: a test önmagában halott. Ha befogadjuk Jézust, a Lélek erejével új életre támadunk, vallotta.

A találkozó csúcspontja a Márfi Gyula érsek által celebrált szentmise volt, aki szentbeszédében a Szentlélekről elmélkedett. A Lélek azt jelenti, hogy nem test, mondta. Nincs súlya, nincs külalakja; színe, hangja, illata. Testi szemmel nem láthatjuk, érzékszerveinkkel nem hallhatjuk, nem tapintható, nem ízlelhető. A mai ember értékítéletét általában a színes és harsogó reklámok és a látványos, színpadias jelenetek befolyásolják. A Szentlélekkel való bensőséges kapcsolat kialakítása azonban megkívánja a csendes befelé fordulást, a Lélekkel való benső egyesülést is. A Szentlélek szeretetét csak a szeretetre nyitott szív érzékelheti, a Lélek szépsége csak lelki szemekkel látható. Arról azonban nincs szó, hogy a keresztény embernek testellenesnek kellene lennie. Az emberi test is Isten csodálatos teremtménye. A test azonban az Isten által vezérelt lélek nélkül, ahogy Jézus mondja: „nem használ semmit”. A lelki embernek a teste is a Szentlélek temploma, amely a dicsőseges feltámadásra és az üdvösségre rendeltetett. Arról sincs szó, hogy a külsőségeket teljesen feleslegesnek kellene tartanunk. Az igazi vallásosság azonban nem merülhet ki külsőségekben, nem lehet csupán fény- és hangeffektusok függvénye. Mindenben tartanunk kell egy józan mértéket, hangsúlyozta a főpásztor.

A lelkigyakorlat a szertartás után gyógyítással, Szentlélek-hívogatással és közös énekes fohásszal zárult.

Toldi Éva/Magyar Kurír