Az ötgyermekes, pedagógus végzettségű Szabó Csaba, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központ munkatársa elmondta:

szerda óta vannak kint, reggel nyolctól este nyolcig.

Azt, hogy mennyi menekült érkezett azóta Ukrajnából, nehéz megbecsülni, mert vannak, amikor csak lézengenek (ottlétünkkor ez volt a helyzet), máskor viszont nem látni át a tömegen, de biztos, hogy több ezer ember megfordult itt az elmúlt napokban.

Szabó Csaba arra is kitért, hogy a Szent Erzsébet Karitász Központtól egyszerre két-három fő van jelen, de

nagyon sok az önkéntes, régiek és újonnan jöttek is. Utóbbiak csak erre járnak, megkérdezik, segíthetnek-e, a válasz természetesen az, hogy igen.

Kapnak egy tunikát, és munkához látnak, közülük többen órákon keresztül dolgoznak, étlen-szomjan. Közösségekből, egyetemi szakkollégiumokból is folyamatosan jönnek fiatalok.

Ha a menekültek nyitottak rá, Szabó Csaba és munkatársai elbeszélgetnek velük. Lelkileg elkeseredettek, kétségbeesettek, félnek, de él bennük a remény is. Ma délelőtt itt volt egy anyuka, két kisgyermekével, mindnyájan sírtak, mert a gyerekek betegek voltak, hál’ Istennek többen is az édesanya segítségére siettek, így orvosi segítséget is kaptak. Nagyon kevés apa van, a háború miatt.

Nagy fokú a bizonytalanság a magyar-ukrán határon átlépő menekülőkben, többen nem tudják, merre menjenek tovább, ezen próbálnak segíteni a mentesítő járatokkal, melyek a Nyugati pályaudvarra viszik őket. A katasztrófavédelem pedig a szállásukat intézi, panziókban találnak ideiglenes otthont, vagy pedig magáncsaládoknál. Senki nem marad segítség nélkül.

Beszélgetésünk közben most érkezett menekültekhez hívták Szabó Csabát. Kiderült, hogy egy fiatal ukrán hölgyet kísért hozzá egy finn férfi, aki magyarul nem tud, de ukránul és angolul is beszél. A hölgy szeretne Magyarországon maradni, és dolgozni valamit. A Karitász éppen tegnap kapott egy olyan kontaktot, aki pont ilyen személyeknek nyújt szállást és ajánl fel jó munkalehetőségeket is. Így a hölgyet ki tudták közvetíteni a segítséget felajánló személynek.

A lehetőségek spontán jönnek, nem tervezhető előre szinte semmi, sem az, hogy mennyi adomány érkezik, sem az, hogy hány önkéntes jelentkezik, de folyamatosan érkezik a segítség, a Gondviselés mindent elrendez.

Jönnek emberek, kérdezik, mire van szükség. Előfordult, hogy reggel olyan sok szendvicsük volt, hogy átküldték a Nyugati pályaudvarra, mondván, ott sokkal nagyobb szükségük van ételre. Néhány órán belül azonban elfogyott a szendvics. Az itt önkénteskedő fiatalok beírták ezt a Facebook-csoportba, és perceken belül jöttek az emberek, hozták a szendvicseket. Előfordult, hogy Bécsből, két, adománnyal tele kisteherautóval érkezett két fiatalember, és amit nem tudtak letenni, elvitték a Karitász raktárába.

Nagyon szegény emberek is jönnek, hoznak adományokat, mindent elfogadunk tőlük, mert tudjuk, hogy ez nekik is mennyire fontos – mondta Szabó Csaba.

Érzékeltetve az emberek segítőkészségét, megemlítette: bár ők is készülnek, kilencvenöt százalékban azokat az adományokat adják oda a menekülteknek, amiket az emberek hoznak nekik napközben.

Szabó Csaba kérdésünkre válaszolva felidézte, hogy négy évet élt a családjával kint Peruban, mélyszegénységben tengődő emberekkel foglalkozott, itthon pedig nehéz körülmények között élő cigány fiatalokkal, családokkal dolgozik. Otthon van tehát a mostanihoz hasonló, segítő helyzetek kezelésében.

Megszólaltattuk két lányát is. Katalin középiskolás, Anna még általánosba jár. Mindkettőjüknek nagyon jó érzés, hogy segíthetnek a menekülőknek, de az

szívszorító, amikor látják a síró, szomorú embereket, főleg nőket, mert bár a gyermekeiket magukkal hozták, az apukák nem jöhettek velük, mivel hadkötelesek.

Az egyik önkéntes, a geográfus, jelenleg teológiát tanuló Homonnai Ferenc elmondta, belecsöppent az önkénteskedésbe. Jó barátok Szabó Csabával, aki említette, hogy segítségre lenne szükség, nem baj, ha férfi az illető, mert itt néha rendet is kell tenni. Előfordul ugyanis, hogy nem csupán a valóban rászoruló menekültek jönnek ide, hanem olyanok is, akik zsákmányként tekintenek az adományokra – a rendőrök közlése szerint vannak, akik az itt átvett adományokat a vonatállomásokon árulják pénzért a valódi menekülteknek.

Homonnai Ferenc leszögezte: helyzet van, az embernek a lelkiismerete diktálja, hogy részt vegyen ebben, és lehetőségeihez képest segítsen. Néhány szendviccsel, útbaigazítással, hogy merre menjenek tovább, jó szóval. A menekültek között néha síró embert is látni, de a többség mégis bizakodó, mert itt már jó helyen vannak. Sokan továbbmennek közülük Nyugat-Európába, illetve Lengyelországba vagy Csehországba. Innen, a Nyugatiból vagy a Népligetből utaznak más országokba. Akik pedig maradnak, azokat néhány napi budapesti tartózkodás után a máltaiak által létrehozott, harmadik kerületi szállásra irányítják, ötvenfős helyről van szó. Vannak magánfelajánlások is.

Jól öltözött pesti emberek jönnek ide csak azért, hogy segítsenek, tárgyakkal, élelemmel, esetleg szállással is. Az emberek lelkiismerete diktálja, hogy ezeken a nagyon nehéz helyzetbe került embereken segítsenek.

Arra, hogy a menekültekkel az átélt szenvedéseikről beszélgessenek, nem nagyon jut idő, de a lényeg, hogy itt bizalomra lelnek és megnyugszanak, hogy végre biztonságban vannak. Az önkéntes segítő szavaiból az is kiderült, hogy most már, az orosz front előrehaladása következtében elsősorban a Kárpátokon túl élő ukránok jönnek, míg a kárpátaljai magyarok egyre kevesebben.

Homonnai Ferenc nagyon reméli, hogy hamar véget ér a háború, az orosz elnök, Putyin végül kivonul Ukrajnából, és ennek az ára nem lesz túl drága, vagyis nem kényszerítenek az ukránokra olyan kompromisszumokat, amiket egyébként nem fogadnának el. Mindez azonban valószínűleg sok időbe telik.

Közben megérkezik Horváth István, a Budapest-Újpest-Kertvárosi Szent István-templom plébániai kormányzója, öt önkéntes fiatallal, lányokkal, fiúkkal vegyesen. István atyától