Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az evangéliumban az „irgalmas szamaritánus” híres példabeszédét halljuk (vö. Lk 10,25–37). Amikor egy törvénytudó arról kérdezi Jézust, hogy mi szükséges az örök élet elnyeréséhez, ő arra buzdítja, hogy az Írásokban keresse a választ, és azt mondja neki: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat” (Lk 10,27). Arról viszont eltérő értelmezések léteztek, kit is kell „felebaráton” érteni. Az az ember utána épp ezt kérdezi: „Ki a felebarátom?” (Lk 10,29). Ekkor Jézus példázattal válaszol, ezzel a gyönyörű példázattal. Javaslom mindnyájatoknak, hogy vegyétek elő ma az evangéliumot, Lukács evangéliumát, és keressétek meg a 10. fejezetet, azon belül a 25. verset. Ez az egyik legszebb példabeszéd az evangéliumban. A keresztény élet paradigmájává vált, mintájává annak, ahogyan egy kereszténynek cselekednie kell. Ilyen kincsünk van Lukács evangélistának köszönhetően!

A rövid történet főszereplője egy szamariai, aki talál egy embert az útszélen, akit útonálló kiraboltak és megvertek, de ő gondjaiba veszi. Tudjuk, hogy a zsidók megvetették a szamariaiakat, a választott néptől idegennek tekintették őket. Nem véletlen hát, hogy

Jézus épp egy szamariait választott a példázat pozitív szereplőjének. Ily módon az előítéletet akarja leküzdeni. Rámutat, hogy egy idegen is, aki nem ismeri az igaz Istent és nem látogatja annak templomát, képes az ő akarata szerint cselekedni:

megszánja bajban lévő testvérét, és a rendelkezésére álló minden eszközzel segítségére siet.

Azon az úton, a szamariai előtt, már áthaladt egy pap és egy levita, vagyis istentiszteletre rendelt emberek, de látva a szegény nyomorultat a földön megállás nélkül továbbmentek, valószínűleg azért, hogy ne szennyeződjenek be a vérével. Az istentisztelethez kapcsolódó emberi szabályt – hogy ne szennyeződjenek be vérrel – elébe helyezték Isten nagy parancsának, aki mindenekelőtt irgalmasságot akar.

Jézus tehát a szamariait állítja példaképül, olyasvalakit, aki nem volt hívő! Mi is ismerünk sok embert, aki lehet, hogy agnosztikus, de teszi a jót. Jézus olyan embert állít példaképül, aki nem számított hívőnek. És ez az ember, szeretve testvérét, mint önmagát, megmutatja, hogy teljes szívéből és teljes erejéből szereti Istent – azt az Istent, akit nem ismert! –, és egyszerre tanúskodik igazi vallásosságról és teljes emberségről.

Miután elmesélte ezt a gyönyörű példázatot, Jézus ismét a törvénytudóhoz fordul, aki azt kérdezte: „Ki a felebarátom?”, és azt mondja neki: „Mit gondolsz, ezek közül ki volt igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” (Lk 10,36). Ily módon megfordítja beszélgetőpartnere kérdését, és a mi logikánkat is. Megérteti velünk, hogy nem mi vagyunk azok, akik kritériumaink alapján meghatározzuk, ki a felebarátunk és ki nem az, hanem a rászoruló személynek kell tudnia felismerni, ki a felebarátja, vagyis „aki irgalmas volt hozzá” (Lk 10,37). Képesnek lenni az együttérzésre: ez a kulcs. Ez a mi kulcsunk! Ha látsz egy rászorulót, és nem indulsz könyörületre, ha nem esik meg rajta a szíved, akkor valami baj van. Vigyázz, vigyázzunk: ne engedjük, hogy önző érzéketlenség jellemezzen minket! Az együttérzés képessége vált a keresztény embernek, sőt Jézus tanításának megkülönböztető jegyévé. Maga Jézus az Atya együttérzése velünk. Ha mész az utcán, és meglátsz egy hajléktalan férfit, aki ott fekszik, és továbbmész anélkül, hogy ránéznél, vagy azt gondolod: „Na, az alkoholtól ilyen, egy részeg ember”, kérdezd meg magadtól, ne azt, hogy az ember részeg-e, hanem azt, hogy a szíved nem vált-e érzéketlenné, a szíved nem hűlt-e ki teljesen!

Az evangéliumnak ez a befejezése azt jelzi, hogy a szükséget szenvedő emberi élet iránti könyörület a szeretet igazi arca.

Így válhatunk Jézus igaz tanítványaivá, és így mutathatjuk fel az Atya arcát: „Legyetek irgalmasak, mivel Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Isten, a mi Atyánk, irgalmas, mert együttérez velünk; képes az együttérzésre, odalépni fájdalmainkhoz, bűneinkhez, ártalmas szokásainkhoz, nyomorúságainkhoz.

Szűz Mária segítsen bennünket, hogy megértsük és mindenekelőtt egyre jobban megéljük az Isten, a mi Atyánk iránti szeretet és a testvéreink iránti konkrét, nagylelkű szeretet közötti elszakíthatatlan köteléket, és adja meg nekünk a kegyelmet, hogy könyörületesek legyünk és növekedjünk az együttérzésben!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ismételten szeretném kifejezni közelségemet a szeretett venezuelai néphez, mely az elhúzódó válság miatt jelentős megpróbáltatástól szenved. Imádkozunk az Úrhoz, hogy inspirálja és világosítsa meg az érintett feleket, hogy mihamarabb olyan egyességre jussanak, amely véget vet a nép szenvedésének az ország és az egész térség javára!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak, Olaszországból és a világ sok tájáról érkezett zarándokok! Köszöntöm a családokat, az egyházközségi csoportokat, a társulatokat.

Külön is üdvözlöm a pamplona-tudelai egyházmegye fiataljait, a Regnum Christi által szervezett növendéknevelői tanfolyam résztvevőit, a Názáreti Szent Család nővéreit, akik általános káptalanjukat tartják, és a Bergamo melletti Bolgaréból jött bérmálkozó fiatalokat.

Szívélyes üdvözletemet küldöm a lengyel hívőknek, nektek [a téren lévő hívők egy csoportjára mutat], és azoknak, akik részt vesznek a Mária Rádió éves zarándoklatán a częstochowai kegyhelyre. Köszöntsük mindnyájan a lengyel zarándokokat!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír