A Sámuel második könyvéből vett szakasz (2Sám 15,13–14.30; 16,5–13a) arról szól, hogy Dávid királynak menekülnie kellett fia, Absalom árulása miatt. Dávid szomorú, mert a nép, egész Izrael is a király ellen fordult fiával együtt. Úgy érzi, mintha ez a fia meghalt volna. Hogyan reagál tehát Dávid király fia árulására? – tette fel a kérdést a pápa, megjelölve három magatartásformát.

Dávid mindenekelőtt uralkodó, és a elfogadja a valóságot. Tudja, hogy kemény háború van kilátásban, amely sok halottat követel. Tehát azt választja, hogy nem viszi népét a halálba. Küzdhetett volna Jeruzsálemben fia erőivel szemben, de inkább azt választja, hogy Jeruzsálem ne pusztuljon el. Ez az első magatartásforma: Dávid, hogy megvédje magát, nem használja fel sem Istent, sem népét. Ez egy király szeretete Istene és népe iránt. Bűnös király – ismerjük történetét – de olyan király, aki tele van szeretettel. Ragaszkodott Istenéhez és népéhez, egyiket sem használta fel, hogy megvédje önmagát. Az élet nehéz pillanataiban előfordulhat, hogy valaki kétségbeesésében megpróbál védekezni, ahogy tud, és felhasználja Istent és az embereket. Dávid nem teszi ezt. Az első magatartás tehát: nem használja sem Istent, sem népét.

Dávid a menekülést választja. Második magatartása a bűnbánóé. Sírva megy fel az Olajfák hegyére, mezítelen lábbal és beburkolt fejjel. „Az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé”. Valóban vezeklők menete volt. Talán a király szívében annyi csúnya dologra, annyi bűnre gondolt, amelyeket elkövetetett; érezte, hogy nem volt ártatlan. Nem tartja igazságosnak, hogy fia elárulja, de elismeri, hogy ő sem egy szent, ezért a vezeklést választja. Dávid király hegyre menetele eszünkbe juttatja azt a másik felmenetelt, amely Jézushoz fűződik. Jézus is fájdalommal telve, mezítelen lábbal, vállán a kereszttel ment fel a hegyre. Ez bűnbánati magatartás. Dávid elfogadja, hogy gyászol és sír. Amikor a mi életünkben történik valami hasonló, ösztönösen arra törekszünk, hogy igazoljuk önmagunkat. Dávid nem igazolja önmagát, realista, arra törekszik, hogy megmentse az Istennel való szövetséget, népét, és vezekel azon az úton. Nagy személyiség: nagy bűnös és nagy szent. Hogyan tartozik egybe ez a két dolog… Isten a megmondhatója! – fogalmazott Ferenc pápa.

Ezután utalt az ószövetségi szakasz harmadik személyére, Szemeire, aki „kövekkel hajigálta Dávidot és Dávid király minden szolgáját”. Ellenség, aki átkozza Dávidot. A király egy barátja akkor elhatározza, hogy megöli ezt a „szerencsétlent”, ezt a „holt ebet”. Dávid azonban leállítja. Ahelyett, hogy a bosszúállást választaná annyi sértegetés ellen, Istenre bízza magát. Sőt, azt mondja: „Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot”. Tudja mindig, hogy ami megtörténik, azt az Úr megengedi. Abban reménykedik, hogy az Úr „megtekinti” nyomorúságát, s jóval fizet neki ezért a mai átokért. Dávid harmadik magatartásformája tehát az, hogy teljesen ráhagyatkozik az Úrra. A király magatartása minket is segíthet, hiszen mindnyájunk életében vannak sötét pillanatok, megpróbáltatások. Íme, tehát Dávid három magatartása: „ne tegyük alku tárgyává Istent és hovatartozásunkat”, „fogadjuk el a bűnbánatot és sirassuk meg vétkeinket”; végül „ne próbáljunk saját magunk igazságot szolgáltatni, bízzuk magunkat Istenre”.

Szép ez a három magatartásforma: egy ember, aki szereti Istent, szereti népét, és nem alkudozik róluk; tudja, hogy bűnös és vezekel; biztos Istenében és Őrá bízza magát. Dávid szent és mi szentként tiszteljük. Kérjük, hogy tanítsa meg nekünk ezeket a magatartásokat életünk nehéz pillanataiban – mondta hétfő reggeli homíliájában a Szentatya.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír