Január elsején este a Szentatya a Santa Maria Maggiore-bazilikában misézett, és megnyitotta annak szent kapuját. Az irgalmasság anyját dicsőítő himnuszt elemezve azt is hangsúlyozta, hogy az egyház megbocsátásának ugyanolyan kiterjedésűnek kell lennie, mint Jézusénak a kereszten.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Salve, Mater misericordiae! Üdvöz légy, irgalmasság anyja!

Ezekkel az üdvözlő szavakkal szeretnénk Szűz Máriához fordulni a neki szentelt római bazilikában, mely Isten anyjáról van elnevezve. Egy ősi himnusz kezdődik így, amelyet a szentmise végén fogunk elénekelni; nem ismerjük a szerzőjét; a hívők szívéből ösztönösen születő imádságként érkezett hozzánk: „Üdvöz légy, irgalmasság anyja, Isten anyja, a megbocsátás anyja, a remény anyja, a kegyelem anyja, szent örömmel telt anya!” E néhány szó nemzedékek hitét foglalja össze, akik Szűz Mária ikonjára szegezik tekintetüket, akik az ő közbenjárását és vigasztalását kérik.

Sosem volt alkalmasabb, mint éppen ma, hogy Szűz Máriát az irgalmasság anyjaként szólítsuk meg. A szent kapu ugyanis, melyet megnyitottunk, valóban az irgalmasság kapuja. Bárki átlépi azt a küszöböt, meghívást kap, hogy megfürödjön az Atya irgalmas szeretetében, teljes bizalommal, minden félelem nélkül; és azzal a bizonyossággal indulhat útjára ebből a bazilikából, hogy Mária ott lesz mellette útitársként. Ő az irgalmasság anyja, mert magának az isteni irgalmasságnak az arcát foganta és hordozta méhében, Jézust, az Emmánuelt, akire a népek vártak, a „béke fejedelmét” (Iz 9,5). Isten Fia, aki testté lett a mi üdvösségünkért, nekünk adta anyját, aki velünk együtt zarándokol, hogy sose hagyjon magunkra életünk útján, főként a bizonytalanság és a fájdalom időszakaiban.

Mária a megbocsátó Isten anyja, azé az Istené, aki megbocsát, ezért mondhatjuk, hogy ő a megbocsátás anyja. Ez a szó – a megbocsátás –, melyet a világias gondolkodás egyáltalán nem ért, olyasmit fejez ki, ami a keresztény hit saját, eredendő gyümölcse. Aki nem tud megbocsátani, az még nem ismerte meg a szeretet teljességét. Csak az tudja elérni a megbocsátást, elfelejteni az elszenvedett sérelmet, aki igazán szeret. A kereszt lábánál Mária látja fiát, aki odaadja egész önmagát, és ezzel megmutatja, mit jelent úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ott hallja Jézus szavait, amelyek valószínűleg azon szavakból születnek, amelyeket még gyermekkorában ő tanított neki: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Abban a pillanatban Mária mindnyájunk számára a megbocsátás anyjává vált. Jézus példájára és az ő kegyelmével Mária is képessé vált arra, hogy megbocsásson azoknak, akik ártatlan fiát megölték.

Mária annak ikonjává vált számunkra, hogy az egyháznak miként kell kiterjesztenie a megbocsátást mindazokra, akik kérik azt. A megbocsátás anyja megtanítja az egyháznak, hogy a Golgotán felkínált megbocsátás nem ismer határokat. Nem állíthatja meg a törvény a maga szőrszálhasogató érveivel, sem e világ bölcsessége a maga különbségtételeivel. Az egyház megbocsátásának ugyanolyan kiterjedésűnek kell lennie, mint Jézusénak a kereszten, és Máriáénak a kereszt lábánál! Nincs alternatíva! Ezért tette a Szentlélek az apostolokat a megbocsátás hatékony eszközeivé, hogy tudniillik az, amit Jézus halálával nyertünk, minden embert elérhessen mindenütt és minden korban (vö. Jn 20,19–23).

A Mária-himnusz végül így folytatódik: „A remény anyja, a kegyelem anyja, szent örömmel telt anya!” A remény, a kegyelem és a szent öröm mind testvérek: mindegyik Krisztus ajándéka, sőt az ő neve, mindegyik, mondhatni, húsába van vésve. Az ajándék, melyet Mária nekünk ad Jézus Krisztussal, a megbocsátás ajándéka, amely megújítja az életet, lehetővé teszi számunkra, hogy ismét teljesítsük Isten akaratát, és igazi boldogsággal tölt el minket. Ez a kegyelem megnyitja szívünket, hogy a remélő ember örömével nézzünk a jövőbe. A zsoltárból is kiolvashatjuk ezt a tanítást: „Istenem, teremts bennem tiszta szívet, az erős lelkületet újítsd meg bennem. […] Üdvösséged örömét add nekem” (Zsolt 51,12.14). A megbocsátás ereje a valódi ellenszere a szomorúságnak, melyet a harag és a bosszú okoz. A megbocsátás megnyit az örömre és a derűre, mert megszabadítja a lelket a halálos gondolatoktól, míg a harag és a bosszú felbújtja az értelmet, marcangolja a szívet, megfosztja nyugalmától és békéjétől. Csúnya dolog a harag és a bosszú.

Azzal a bizonyossággal lépjük át tehát az irgalmasság szent kapuját, hogy a Szűzanya, Isten szent anyja társunkká szegődött, és közbenjár értünk. Engedjük, hadd kísérjen minket, hogy felfedezzük a fiával, Jézussal való találkozás szépségét. Tárjuk ki szívünket a megbocsátás örömének, legyünk tudatában, hogy visszakapjuk a bizakodó reményt, hogy mindennapi létezésünket Isten szeretetének alázatos eszközévé tegyük.

Gyermeki szeretettel szólítsuk meg őt, ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel az efezusi nép a történelmi zsinat idején: „Isten szent anyja!” Kérlek titeket, szólítsuk meg így közösen a Szűzanyát háromszor, egész szívünkből, szeretettel, mindnyájan együtt: „Isten szent anyja!” „Isten szent anyja!” „Isten szent anyja!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: L'Osservatore Romano

Magyar Kurír