Ferenc pápa április 9-én az irgalmasság és alamizsna kapcsolatáról tartotta katekézisét a rendkívüli szentévben. Az alamizsnaadás fontosságára és annak helyes mikéntjére is felhívta a hívők figyelmét. A pápa szombati rendkívüli jubileumi katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az evangéliumi szakasz, melyet hallottunk [Mt 6,1–4], segít felfedeznünk az irgalmasság egyik lényegi aspektusát: az alamizsnát. Egyszerű dolognak tűnhet az alamizsnálkodás, de vigyáznunk kell, nehogy megfosszuk ezt a gesztust a benne rejlő gazdag tartalomtól. Az „alamizsna” szó ugyanis a görög nyelvből származik, és éppen „irgalmasságot” jelent. Az alamizsnának tehát magával kellene hoznia az irgalmasság egész gazdagságát. Ahogy az irgalmasságnak ezer útja s módja van, úgy az alamizsna is sokféleképpen fejeződhet ki, hogy enyhítse a rászorulók nehéz helyzetét.

Az alamizsnálkodás kötelessége olyan ősi, mint a Biblia. Az áldozatbemutatás és az alamizsnaadás két olyan kötelesség volt, amelyhez a vallásos embernek tartania kellett magát. Vannak fontos részek az Ószövetségben, ahol Isten különleges odafigyelést követel meg a szegényekre, akik lehetnek a nincstelenek, az idegenek, az árvák vagy az özvegyek. Ez egy állandóan visszatérő refrén a Bibliában: a szűkölködő, az özvegy, az idegen, az árva…, refrén. Mert Isten azt akarja, hogy népe törődjön ezekkel a testvéreinkkel; sőt inkább azt mondom, hogy ők Isten üzenetének középpontjában állnak: dicsérni Istent az áldozattal és dicsérni Istent az alamizsnával.

A kötelességgel együtt, hogy megemlékezzünk róluk, egy értékes útmutatást is kapunk: „Jó szívvel adj, és amikor adsz, szíved ne szomorodjon el” (MTörv 15,10). Ez azt jelenti, hogy a tevékeny szeretet mindenekelőtt belső örömöt igényel. Az irgalmasság gyakorlása nem jelenthet terhet vagy kellemetlenséget, amelytől gyorsan meg kellene szabadulnunk. Milyen sokan igazolják magukat, hogy ne kelljen alamizsnát adniuk, azt mondva: „Milyen ember ez? Ha adnék neki, biztos borra költené, hogy részegeskedjen!” De ha ő részegeskedik, az azért van, mert nincs más útja! És te mit teszel titokban, amikor senki sem látja? És bírója vagy annak a szegény embernek, aki pénzt kér tőled egy pohár borra? Szeretem felidézni az idős Tobit történetét, aki miután nagy pénzösszeget kapott, magához hívta fiát, és ezt az intelmet adta neki: „Adj alamizsnát a vagyonodból. Ne fordítsd el arcodat a szegénytől soha, s akkor Isten sem fordítja el arcát tőled” (Tób 4,7–8). Nagyon bölcs szavak, amelyek segítenek megérteni az alamizsna értékét.

Amint hallhattuk, Jézus ezzel kapcsolatban nélkülözhetetlen tanítást hagyott ránk. Mindenekelőtt azt kéri, hogy ne azért adjunk alamizsnát, hogy dicsérjenek vagy csodáljanak minket az emberek nagylelkűségünkért: úgy tedd, hogy jobb kezed ne tudja, mit tesz a bal (vö. Mt 6,3). Nem az számít, mi látszik, hanem az a képességünk, hogy megálljunk és szemébe nézzünk annak, aki segítséget kér. Mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést: „Képes vagyok-e megállni és szemébe nézni annak, aki segítséget kér tőlem? Képes vagyok erre?” Tehát nem szabad azonosítanunk az alamizsnaadást azzal, hogy egyszerűen sietve adunk egy kis aprópénzt anélkül, hogy ránéznénk az emberre, anélkül, hogy megállnánk beszélni vele, hogy lássuk, mire van ténylegesen szüksége. Ugyanakkor különbséget kell tennünk a szegények és a kéregetés különböző formái között, amelyek nem tesznek jó szolgálatot az igazi szegényeknek. Mindenesetre az alamizsnálkodás egy szeretetgesztus, amellyel azok felé fordulunk, akikkel találkozunk, az őszinte figyelem gesztusa afelé, aki közeledik felénk és segítségünket kéri, titokban végzett cselekedet, amelyet csak Isten lát, és amelynek értékét csak ő tudja felmérni.

De az alamizsnálkodásnak áldozatnak is kell lennie számunkra. Emlékszem egy anyukára: három gyermeke volt, nagyjából hat-, öt- és háromévesek. Mindig azt tanította gyermekeinek, hogy adjanak alamizsnát azoknak, akik kérnek tőlük. Egyszer éppen ebédeltek: mindegyik egy-egy szelet milánói kotlettet evett, vagy ahogy az én földemen mondják: rántott húst. Kopogtattak. A legnagyobb gyermek megy ajtót nyitni, majd visszatér: „Anyu, egy szegény ember az, és enni kér.” „Mit csináljunk?” – kérdezte az anya. „Adjunk neki enni – válaszolták mindnyájan – adjunk neki!” „Jól van: add ide a húsod felét, te is a tied felét, te is a tied felét, és készítsünk neki két szendvicset!” „Ne, anyu, ne!” „Nem? Adj a tiedből, azt add, ami áldozatot jelent neked.” Ez jelenti azt, hogy belépek a szegény ember életébe. Megvonok valamit magamtól, hogy neked adjam. Azt mondom a szülőknek: neveljétek gyermekeiteket arra, hogy így adjanak alamizsnát, és nagylelkűen bánjanak azzal, amijük van.

Tegyük magunkévá Pál apostol szavait: „Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy így, kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodnunk, emlékezve az Úr Jézus szavaira. Mert ő maga mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35; vö. 2Kor 9,7). Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír