Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Simon anyósának meggyógyításáról szóló egyszerű és megható elbeszélést hallottuk Márk evangéliumából [Mk 1,29–31]. Simont ekkor még nem nevezik Péternek. A rövid epizódot a másik két szinoptikus evangélium is közli, kisebb, mégis szembeötlő eltérésekkel. „Simon anyósa lázas betegen feküdt” – írja Márk. Nem tudjuk, hogy enyhe rosszullét volt-e ez, de idős korban egy egyszerű lázas betegség is veszélyes lehet. Amikor megöregszünk, már nem tudjuk irányítani a testünket. Az embernek meg kell tanulnia választani, hogy mit tegyen és mit ne tegyen. A test ereje gyengül és elhagy bennünket, még akkor is, ha szívünk nem szűnik meg vágyakozni. Tehát meg kell tanulni megtisztítani a vágyat: türelmesnek lenni, megválasztani, mit kérünk a testtől és az élettől. Amikor idősek vagyunk, nem csinálhatjuk ugyanazt, mint fiatalon: a testünknek más a ritmusa, hallgatnunk kell a testünkre, és el kell fogadnunk korlátainkat. Mindannyiunknak vannak korlátaink. Most nekem is bottal kell járnom.

A betegség másképpen, új módon nehezedik az idősre, mint fiatalra vagy a középkorúra. Mintha kemény csapás érne egy már amúgy is nehéz időszakban. Az idős ember betegsége gyorsítani látszik a halált, de mindenképpen csökkenteni látszik az előtte álló amúgy is rövidnek tartott időt. Kétségeink támadnak, hogy nem fogunk felépülni, hogy „ez lesz az utolsó alkalom, hogy megbetegszem”, és így tovább: ilyen gondolatok jutnak eszünkbe… Nem lehet reménnyel álmodni egy olyan jövőről, amely már most nem létezőnek tűnik. Egy híres olasz író, Italo Calvino írt az öregek keserűségéről, akik jobban szenvednek a múlt dolgainak elvesztésétől, mint amennyire örülni tudnak az új dolgok érkezésének. Az imént hallott evangéliumi jelenet azonban segít remélni, és máris kínál egy első tanulságot: Jézus nem egyedül látogatja meg azt a beteg öregasszonyt, hanem tanítványaival együtt. És ez elgondolkodtat bennünket egy kicsit.

Pontosan a keresztény közösségnek kell gondoskodnia az idősekről: a rokonoknak és a barátoknak is, de a közösségnek is. Az időseket sok embernek kell látogatnia, együtt és gyakran! Sosem szabad elfelejtenünk az evangéliumnak ezt a három sorát. Ma különösen, hogy az idősek száma jelentősen megnőtt, a fiatalokhoz képest is, mert ebben a demográfiai télben kevesebb gyermek születik, sok az idős és kevés a fiatal. Felelősséget kell éreznünk azért, hogy meglátogassuk a gyakran egyedül élő időseket, és imáinkban az Úr elé vigyük őket. Maga Jézus fog megtanítani arra, hogyan szeressük őket. „Egy társadalom akkor igazán befogadó az élet iránt, ha felismeri, hogy az élet értékes idős korban, fogyatékosságban, súlyos betegségben és kihunyóban is” (Üzenet a Pápai Életvédő Akadémiához, 2014. február 19.). Az élet mindig értékes. Jézus, amikor meglátja a beteg idős asszonyt, megfogja a kezét, és meggyógyítja: ugyanazzal a mozdulattal támasztja fel a meghalt kislányt: kézen fogja, felállítja, úgy gyógyítja meg, hogy talpra állítja. Jézus ezzel a gyengéd, szerető gesztussal adja az első leckét tanítványainak: az üdvösséget a beteg emberre való odafigyelés által lehet hirdetni, jobban mondva, közvetíteni; és az asszony hite felragyog, hálásan a föléje hajoló Isten gyengédségéért. Most visszatérek egy olyan témához, amelyet már többször említettem ezekben a katekézisekben: úgy tűnik, hogy a selejtezés mostani kultúrája kiirtja az időseket. Igen, nem megöli őket, hanem társadalmilag eltünteti őket, mintha teher lennének, akiket magunkkal kell cipelni: jobb elrejteni őket. Ez saját emberségünk elárulása, a legocsmányabb dolog, szelektálás az életek között hasznosság, fiatalság szerint…, és nem fogadjuk el az életet úgy, ahogy jön, az öregek bölcsességével, az öregek korlátaival. Az öregek sokat adhatnak nekünk: náluk van az élet bölcsessége. Sok mindenre taníthatnak bennünket: ezért kell megtanítanunk a gyerekeket is arra, hogy viseljék gondját nagyszüleiknek, látogassák nagyszüleiket. A fiatalok és a nagyszülők, a gyermekek és a nagyszülők közötti párbeszéd alapvető fontosságú a társadalom számára, alapvető fontosságú az Egyház számára, és alapvető fontosságú az élet egészségének szempontjából. Ahol nincs párbeszéd fiatalok és idősek között, ott hiányzik valami, és egy múlt nélküli, azaz gyökerek nélküli nemzedék nő fel.

Ha az első leckét Jézus adta, a másodikat az idős asszony adja nekünk, aki „felkelt, és szolgált nekik”. Idős emberként is lehet, sőt idős emberként is kell szolgálni a közösséget. Jó, hogy az idősek még vállalják a szolgálat feladatát, és legyőzik a félreállás kísértését. Az Úr nem selejtezi le őket, ellenkezőleg, erőt ad nekik a szolgálathoz. És szeretném megjegyezni, hogy a beszámolóban nem különösebben hangsúlyozzák ezt az evangélisták: ez a Jézus-követés normalitása, amelyet a tanítványok a maga egészében megtanulnak majd Jézus iskolájában, a tőle kapott képzés során. Azok az öregek, akik megőrzik készségüket a gyógyulásra, a vigasztalásra, a közbenjárásra testvéreikért – legyenek tanítványok, századosok, gonosz szellemektől megszállott személyek, kitaszítottak… –, talán a legnagyobb tanúságtevők a hitet kísérő hála tisztaságáról. Ha az időseket ahelyett, hogy a közösség életét meghatározó események színpadáról elbocsátanánk és ledobnánk, s a kollektív figyelem középpontjába helyeznénk, akkor arra kapnának bátorítást, hogy gyakorolják a hála értékes szolgálatát Isten iránt, aki senkiről sem feledkezik meg. Az idősek hálája az Istentől életükben kapott ajándékokért, ahogyan Péter anyósa tanítja nekünk, visszaadja a közösségnek az együttélés örömét, és megadja a tanítványok hitének e hit rendeltetésének lényegi vonását.

De jól meg kell jegyeznünk, hogy a közbenjárás és a szolgálat, melyet Jézus minden tanítványának előír, nem egyszerűen a nők dolga: ilyen korlátozásnak semmi árnyéka sincs Jézus szavaiban és tetteiben. Az Isten gyengédségéért való hálaadás evangéliumi szolgálata semmiképpen sem az uralkodó férfi és a szolgáló nő kategóriáit követi. Ez azonban semmit sem von le abból a tényből, hogy a nők a háláról és a hit gyengédségéről olyan dolgokat taníthatnak a férfiaknak, amelyeket a férfiak nehezebben értenek meg. Péter anyósa, mielőtt az apostolok odaértek volna, Jézus követésének útján, nekik is mutatta az utat. És Jézus különleges szelídsége, aki „megérintette a kezét”, és „szelíden föléje hajolt”, már kezdettől fogva világossá tette a gyengék és betegek iránti különleges érzékenységét, amelyet Isten Fia minden bizonnyal az anyjától tanult.

Kérlek benneteket, próbáljuk elérni, hogy az idősek, a nagyszülők közel legyenek a gyermekekhez, a fiatalokhoz, hogy átadhassák nekik az élet emlékét, az élet tapasztalatát, az élet bölcsességét! Minél jobban lehetővé tesszük, hogy a fiatalok és az idősek összekapcsolódjanak, akkor több reményünk lesz arra, hogy társadalmunknak lesz jövője.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír