Szerdán délelőtt fél tizenegykor tartotta Ferenc pápa a Szent Péter téren a szokásos szerdai általános kihallgatását. A magyar zarándokok között ott volt egy 50 fős csoport is Veszprémből, a helyi Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Szervezésében.

 

A napok óta esőben ázó Róma ezúttal napfénnyel fogadta a teret megtöltő zarándokokat. Meg is jegyezte a pápa rögtön a kihallgatás elején: „Jó napot, kedves testvéreim és nővéreim! Gratulálok nektek, nagyon derék emberek vagytok ebben az időben, amikor nem lehet tudni, mikor esik és mikor nem. Reméljük, hogy megússzuk ezt a kihallgatást eső nélkül, csak az Úr legyen velünk irgalmas!”

Katekézisében a pápa ez alkalommal új sorozatot kezdett, miután a húsvéti időszakban a Szentlélek hét ajándékáról tartott elmélkedéseket. „Ez a katekézis-sorozat most az Egyházról szól, és egy kicsit úgy, ahogy a fiú beszél az anyjáról és a saját családjáról. Az Egyházról beszélni azt jelenti, hogy az anyánkról, a családunkról beszélünk – határozta meg Ferenc pápa az új kezdeményezés műfaját. Az Egyház ugyanis nem egy önmagára irányuló intézmény, nem magántársulat, nem egy nem kormányzati szervezet, még kevésbé kell leszűkíteni a klérusra vagy a Vatikánra. Az Egyház azt gondolja – tette hozzá szabadon a pápa. »De az Egyház mi vagyunk. Kiről beszélsz te? A papok egyházáról?« Nem… A papság az Egyház része, de az Egyház mi vagyunk. Ne szűkítsük le a papokra, a püspökökre, a Vatikánra… Ez mind az Egyház része, az Egyház mi mindnyájan vagyunk, az összes család. Az Egyház egy sokkal szélesebb valóság, mely megnyílik az egész emberiségre. Nem laboratóriumban született meg hirtelen. Jézus alapította, egy olyan nép, melynek hosszú története van, és tartozik hozzá egy előkészület, mely sokkal korábban kezdődött magánál Krisztusnál.”


A három pontban összefoglalt katekézis először „az Egyház előtörténetével foglalkozik, melyet az Ószövetség első lapjai tartalmaznak. Hallottuk, hogy a Teremtés könyve szerint Isten Ábrahámot – Atyánkat a hitben – választotta ki, és arra kérte, hogy induljon el, hagyja el hazáját, menjen arra a földre, melyet majd mutat neki. Ebben a meghívásban Isten nem egyedül Ábrahámot szólítja meg, hanem az egész családját, rokonságát és mindazokat, akik házának szolgálatában álltak. Az út során aztán – igen, így kezdődik az Egyház útja – Isten kitágítja a látóhatárt, és eltölti Ábrahámot az áldásával, annyi utódot ígér neki, mint az ég csillagai és a tengerpart homokszemei. Az első fontos adat – hangsúlyozta Ferenc pápa –, hogy Ábrahámmal kezdve Isten egy népet teremt, hogy ő hordozza a föld minden családjának tett ígéretét. Ebből a népből születik meg Jézus. Isten az, aki megteremti ezt a népet, ezt a történelmet, az úton járó Egyházat, és ott születik meg Jézus, ebben a népben.”

A katekézis második pontjában a pápa leszögezte: „Nem Ábrahám formál maga körül egy népet, hanem Isten ad életet ennek a népnek. Rendszerint az ember fordul az istenséghez, megpróbálja áthidalni a távolságot, közben segítségért és védelemért folyamodik hozzá. Az emberek isteneket, istenségeket imádtak. Ebben az esetben viszont valami hallatlan dolog tanúi lehetünk: Isten maga lesz a kezdeményező. Hallgassuk csak ezt – tette hozzá a pápa ismét szabadon –, Isten maga kopogtat Ábrahám ajtaján és azt mondja neki: »Menj előre, menj ki a földedről, indulj útnak, és én nagy néppé teszlek.« Ez az Egyház kezdete, és ebben a népben születik meg Jézus. Isten kezdeményez, az ember felé fordul szavával és így új kapcsolatot teremt vele.

»De atya – tesz közbevetést ismét a pápa –, hogyan van ez? Isten beszélget velünk?« Igen! »És mi is beszélhetünk vele?« Igen! »És mi folytathatunk vele, az Istennel társalgást?« Igen. Ezt hívják imádságnak, Isten ezt tette kezdettől fogva. Így az Isten egy népet formál mindazokkal együtt, akik hallgatják a Szavát és útra kelnek, mert bíznak benne. Az egyetlen feltétel: bízni benne. Ha te bízol Istenben, hallgatod őt és útra kelsz, ebből lesz az Egyház. Isten szeretete megelőz mindent. Isten mindig az első, előbb érkezik nálunk és megelőz bennünket.

Jeremiás próféta azt mondta, hogy az Isten olyan, mint a mandulavirág, mert a mandulafa elsőként virágzik tavasszal. Ez azt jelenti, hogy Isten mindig korábban virágzik. Amikor megérkezünk, ő már vár bennünket. Hív bennünket. Az útra hív minket. Ezt nevezik szeretetnek, mert az Isten mindig vár bennünket. »De atya – ellenkezett a pápa újra önmagával –, én nem hiszem ezt el, mert az én életem ronda, hogyan is gondolhatom, hogy az Isten vár engem?« De igen, az Isten vár téged. És minél nagyobb bűnös lettél, annál inkább vár téged, még nagyobb szeretettel, mert ő az első. Ez az Egyház szépsége, hogy ahhoz az Istenhez visz, aki vár bennünket… Megelőzi Ábrahámot, megelőzi még Ádámot is.

A katekézis harmadik részében Ferenc pápa az Ábrahám és az Isten közötti kapcsolat módjáról szólt. „Ábrahám és az övéi meghallják Isten hívását, útra kelnek, annak ellenére, hogy nem tudják, ki ez az Isten, és hová akarja vezetni őket. Ábrahám útra kelt, bízva az Úrban, aki beszélt hozzá, pedig nem volt teológiakönyve, hogy tanulmányozhatta volna, ki is ez az Isten.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a nép mindig ilyen meggyőződéssel és hittel lenne eltelve. Sőt, kezdettől fogva ott él bennük az ellenállás, a saját magukhoz és a saját érdekeikhez való visszatérés, az Istennel való kalmárkodás kísértése, hogy a maguk módján oldják meg a dolgokat. Ezek az árulások és bűnök jelzik ennek a népnek az útját az üdvösség e hosszú történetén, ami az Isten hűségének és a nép hűtlenségének a története. Isten azonban nem fárad bele, Isten türelmes, annyira türelmes, hogy az időben mindig tovább neveli és alakítja az ő népét, úgy, ahogy egy apa bánik a gyermekével. Az Isten velünk jár. Ezt mondja Ozeás próféta: Veled együtt jártam, én tanítottalak járni, mint ahogy egy apa tanítja a gyermekét járni. Szép ez a kép Istenről! Velünk van és megtanít járni. Ugyanez a magatartása az Egyházzal szemben is. Mert mi is, jóllehet szándékunkban áll követni az Úr Jézust, napról napra megtapasztaljuk az önzést és szívünk keménységét. Amikor azonban elismerjük vétkeinket, az Úr betölt bennünket irgalmával és szeretetével. Megbocsát nekünk, állandóan megbocsát. Valójában ez az, ami élteti az Isten népét mint Egyházat: nem a mi bravúrunk, nem a mi érdemeink, hanem annak a hétköznapi megtapasztalása, hogy az Úr szeret minket és törődik velünk. Éppen ettől érezzük magunkat az övéinek, hogy az ő kezében vagyunk, és ez növeli bennünk a vele való és az egymás közötti közösséget. Egyháznak lenni azt jelenti, hogy Isten kezében érezzük magunkat, aki mint egy atya szeret bennünket, megsimogat minket, érezteti velünk a gyengédségét.


Katekézise végén Ferenc pápa összefoglalta tanítását: „Isten terve az volt, amikor meghívta Ábrahámot, hogy szeretetével egy népet formál, hogy  hordozza az áldását a föld minden népe számára. Ez a terv nem változik. Krisztusban jött el a beteljesedése, és Isten még ma is folytatja a megvalósítását az Egyházban. Kérjük a kegyelmet, hogy hűségesek maradjunk Jézus Krisztus követéséhez, az Ige hallgatásához, hogy készek legyünk mindennap elindulni, mint Ábrahám, az Isten és az ember földje felé, a mi igazi hazánk felé, és így áldássá legyünk, jele az Isten szeretetének minden gyermeke iránt. Tetszik nekem ez a gondolat, a keresztény szó szinonimájaként: keresztény az, aki áld, megáld. A kereszténynek egész életével áldani kell, áldani az Istent és áldani az embereket. A keresztény tud áldani. Nemde, szép ez a hivatás!” – tette hozzá a sok rögtönzéssel tarkított katekézise végén Ferenc pápa.

Fotó: ANSA

Videó: Bonum Televízió

Magyar Kurír